Min röhög a sofőr Debrecenben, ha esik az eső?

Kipattan a szemem, az órára pillantok, kiugrom a paplan alól. Turbó tempóval mindent fele annyi idő alatt viszek véghez- kávé hörpintve nem szürcsölve, táskába dobálás nem pakolás, s nem öltözés, hanem ruhafelrángatás. No igen, pusztán elkészülés után pillantok ki az ablakon. Esik az eső. Újratervezés.

Na mire minden megvan, melegebb ruhába is bújtam, már a buszhoz kapkodom a lábam. Táska, esernyő, kulcs, cigi egyszerre a kézben, a sálam csak lóg rajtam, s még a csöpögő postaláda is rám vár. Semmi gond, félig elázva az imbolygó ernyő alatt rohanok a végzetembe. Reggel lévén nem csak nekem sietős a dolgom, kertvárosi utcácskámból már látom a nyüzsgő utat, amin száguldoznak az autósok. Török a buszmegálló irányába, vigyázva persze, hogy ne csapjam össze magam teljesen. Szökkenek párat a tócsák fölött, nem kívánok bokáig süllyedni bármelyikben is. Már figyelem a várót, ott a szokásos tömeg, nyert ügyem van. Nem késem le a buszt, a főnök nem szid majd, hogy ismét nem sikerült beérnem időben, öröm és boldogság van.

Aztán valami nagyon hideg és nedves. Magamra pillantok, az útszéli víztömeg bizonyos hányada alsó testem egészét belepi. Talán a felsőét is, de a kabát miatt nem érzem. A sofőr, aki elhúz mellettem, hátrafordulva röhög a feltekert ablakok mögül.

Nincs mit tenni. Újratervezés. Fordulok száznyolcvan fokot, hazaballagok. Már úgyis mindegy. Legalább lesz időm kitalálni valami újat a főnöknek mentségül, hiszen a múltkori elalvásomnál az „autó lecsapott” sztorit már ellőttem.

B.Zs.