Szexeljünk a chat-falon!

Naivan tettem virtuális lábam a Debrecen szobába, ahol az ötven-hatvan chatelőből úgy húszan kattintottak rám.

Az újdonság erejével hatottam, mondhatni. Bár az elején még nem tudtam, mire vállalkozom. Álnévvel és arc nélkül bolyongó férfiak választottak beszélgetőpartnerüknek.

Hangsúlyoznám, egy nő sem volt köztük. Szingliként avagy álszingliként próbálták megtudni természetbeli adottságaimat.

Beszélgettem megtört lelkű, önmagát semmire sem értékelő fiúval, olyannal, akinek végül is mindegy lett volna, hogy rendesen ismerkedünk, hogy valami komoly is kialakuljon, vagy csak összejárunk néha és olyannal is, aki még aznap este találkozót szervezett volna velem.
De megmaradhatunk a virtualitás szintjén is, csak egy webcamre, msnre van szükség. „Felhívlak telefonon, és elmondom, hogy most mit tennék veled.” –írta az egyikük.

Ha mindez mégsem adott vagy nincs hozzá kedvünk, akkor is csinálhatunk magunkról meztelen képeket, lefényképezhetjük nemiszervünket, és átküldhetjük teljes névvel az alig két perces ismerőshöz.

Utóbbi meg is történt. Majd arra volt kíváncsi, mi a véleményem becses testrészéről, és hogy bekapnám-e. Igazából teljesen mindegy volt, ki vagyok, csak nézzem meg és értékeljem.
Jelzem, öt-tíz percnél többet senkivel sem beszélgettem. De talán nem is bírtam volna.

Nyilván ismerkedni lép fel az ember. Ha nem jön össze a könyvtárban, az utcán, a buliban, a munkahelyen vagy a suliban, akkor talán itt rálelhetünk az igazira. Az egyik beszélgetőpartneremnek állítólag sikerült is megtartania vakrandi után a barátnőjét.

De ahogy mondani szokták, nehéz elválasztani a tiszta búzát az ocsútól. Azt pedig, hogy mi lehet azok lelkében, akik egyből belecsapnak a közepébe, akik nem találnak teret beteges mániájuk kiélésére, talán nem is akarom tudni. Ez egy külön világ, melybe a belépés csak saját felelősségre történhet.
B.Zs.