Képernyő: Babaház

Hallgatom a „honanyát” az „A-tévén”. Szikrázik belőle az indulat. Nem kíméli politikai ellenlábasait. Nem is az az érdekes, amit mond, hanem az, ahogy mondja. Olyan a stílusa, akár a ráspoly. Boda István jegyzete.

Nem gúnyolni, bántani akar. Minősítő jelzői eléggé szűk körben mozognak, de azok mindegyikén átüt valami fölényes gőg, öntelt magabiztosság. A képviselő asszonynál aligha lehet tapintani olyasfajta fészekmeleget, amilyet a másik nem beleálmodik a nő finom jelenlétébe. Igaz, nem is tart erre igényt. Ő maga a megtestesült és fölényes feminizmus. Nyers, mintha Rodin vésője formázta volna ilyenné. Figyelem némi elképedéssel, aztán, merthogy nem akarok végleg kiábrándulni, átkapcsolok a „Dunára”. S a véletlen váratlan összefüggést nyújt az egyoldalú csetepatéhoz. A csatorna Ibsen Nórájának tévés változatát kínálja a nézőnek. Emlékeimből persze visszajátszik, hogy már láttam „akkoron”, ám most mégis valami szelíd kényszert érzek, hogy összevessem a fentiek előjátékaként a dráma költői jajkiáltását mai helyzetünk félreértett és már-már ellenszenves önbizalmával.

Ez a dráma annak idején váratlan forradalom lett a női egyenjogúság mellett. A „babaház” biztos légkörében élő háromgyerekes asszonyka éveken keresztül volt az ő férjének énekes madara, dalos pacsirtája. Általa formáltatott anyaképként bélelte az otthon melegét, s rejtőzködő vágyai sohasem nőhettek fölébe ura és parancsolója akaratának. S mert a közhivatal nem kényeztette el a háztartást, Nórának nem kis leleményébe került, hogy a csekély fizetésből erre meg arra is jusson. Akkor lélegezhetett fel először, amikor a férj „bankvezéri” minőségben elhozta az anyagi biztonságot. Az érkező karácsony hangulata fölé már ez húzott bensőséges glóriát. Az élet azonban közbeszólt. Nóra múltjának „jótett-árnyéka” egyszer csak visszaüzent. Annak a munkatársnak a személyében, akinek Thorwald épp felmondani készült. Nem tudta, hogy felesége tőle kért kölcsönt – s írt alá adósságlevelet –, hogy őt gyógyíttassa, mivel egészségi állapota erősen megromlott. S eme tény hozta felszínre az igazi konfliktust. A vád mint parázs hullt az asszony fejére. S egészen odáig, hogy Nóra alkalmatlan a gyerekek nevelésére, eltiltatik tőlük, s a férfifölény porig alázta a női méltóságot.

A drámai helyzetet a véletlen rendezi el a maga dramaturgiájával. Kisüt a nap, s a férj, mintha mi sem történt volna. Maradt ugyanaz, fölénye paroláját kínálva megbocsátásként. Nóra azonban már átalakult. Csöndes lázadása szükségszerűen következik be, s hagy mindent maga mögött, hogy egyszerre teljesítse önnön s az író programként vállalt szándékát.

Azóta persze – miként nap mint nap látjuk a nyilvánosság mozivásznán – a gyöngéden konok Nórák mintha eltanulták volna a férfitermészet ilyen vagy olyan brutalitását. Úgy verekszenek, mint Steven Seagal, a parlamentekben ordítanak, mint a jakobinusok, s a kormányrudaknál szikáran viselik a „vaslady” küldetéses magányát. Rájuk aligha illenék, hogy „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér – S tavaszi zápor fűszere a földnek”. Pedig hát egyetlen esélyünk a józan belátás. Úgy, ahogy a tapintat és a tisztelet kívánja!

Boda István