Jegyzet: Ásó, kapa, nagyharang

Kellemes, sőt kifejezetten szórakoztató műsor Jakupcsek Gabriella talk show-ja. Témaválasztásában, a vendégek egybegyűjtésében s a társalgás üde terelgetésében van valami női érzékenység, ami az egyórás együttlétnek maradandó hangulatot ad. Boda István jegyzete.

A néző bár messze van a helyszín fészekmelegétől, az onnan kisugárzó őszinteség elbűvöli, és az őt is érintő tematika által azonnal részese lesz a legtöbbször társadalmi hangsúllyá erősödő véleménycserének. S ha másképp nem, hát érzelmileg mindenképpen jelen van a „tévé-csevejben” s magában véleményezi is az ott elhangzottakat.

A legutóbbi összejövetelek egyikén a „válás” került terítékre. A megjelentek illetékességét aligha lehetett kétségbe vonni. Mindegyikük gyakorlott elváló. Minimum egyszer már túl vannak saját csődjük sokkján, s némileg lehiggadván akár tanácsokkal is tudtak szolgálni a majdnem mindenkire leselkedő férfi-nő kapcsolat végkifejletében. A szemrevaló hölgyek – Gregor Bernadett, Gór Nagy Mária, Koós Réka – utólag inkább már azt igazolták, ami dalkincsünk egyikében így legyint a valamikori édes kapcsolat hidegére: „semmi, babám, semmi, – így szokott az lenni, – mindenféle hosszú szerelemnek – vége szokott lenni”, ám azt egyikük se tagadta, hogy szívükben csak ott van a tűnt emlékek halvány sebhelye. S még akkor is, ha már odanőtt fölébe az új vonzalom szegfű-szirma.

Gondolom, nem véletlenül került a női táskák vita-cetlijére sem ez a mind terebélyesebb problémakör, ami most már nálunk is a világjelenség ikerváltozata. Bizton állíthatjuk a költői szóhasználattal, hogy „benn vagyunk a fősodorban”, s lehet bennünk egy kis dölyf is, hogy ebben aztán mi európaiak vagyunk. Válunk reggel, válunk este, elhidegülésünk szertartásának olyan mindegy, hogy hétköznap, vasárnap, elvégre – s ez gondolkodásunk érve, sőt filozófiája – senki sem büntethető azzal, hogy olyan valaki mellett élje le az életét, akitől elhidegült, akit ábrándja már rég kivetett magából. S érdektelen veszély, hogy ennek a gondolkodásnak még az is, még azok is bedőlnek, akik egykor valóban komolyan gondolták az ásó, kapa, nagyharang közhelyeit. Már csak a példa és minta okán is feltámadhat bennünk a kétség, hogy vajon jól gondolják ők ezt a holtomiglan-holtodiglan-féle változatot. Hisz olyanok érvelnek ellene, akik figyelmük tükörképei, s művészetük vagy közmegbecsülésük okán a társadalmi élvonal jelesei.

Ne tagadjuk: ennek a drámának megvan a maga vígjátéki és tragikus változata is. A „Válás olasz módra” az előbbire példa, Jakupcsekék viszont a másik elkerülésének a lehetőségét értelmezték. Vagyis, hogy szakításuk végérvénye ne sebezze halálra egyik felet sem. Sajnos épp e verziónak egyre nagyobb az árnyéka. Hol egy indulatos revolvergolyó, hol egy sunyi konyhakés mondja ki a végítéletet, s utólag már csak a gyász, mindkettőn ott őrizvén a féltékenység ujjlenyomatát. S ezt, miként a családon belüli erőszakot is, fenyegessük akár a legszigorúbb törvénnyel, aligha lehet megakadályozni.

S végül: ha én most Jakupcsek műsorára azt mondanám, hogy „ridikül” – megsértődne és joggal. A szó történelmi etimológiája a magyarázat. Amikor is Marie Antoinette szagos zsebkendőit egy kis táskában vitte magával, a franciák némi ajkbiggyesztéssel jegyezték meg: „ridikül” – ridicule –, vagyis nevetséges. A magyar változat talán ezt kikerülendő döntött a retikül mellett, ami eleve a női lelemény piperéje. De hát akár retikül, akár ridikül, a műsor derűs a maga nemében. Mi minden adásán hívatlanul is a vendégei vagyunk!

- Boda István -