Magyari Vilmos emlékezete

Debrecen - Május 14-én, életének 83. évében elhunyt Magyari Vilmos aranytollas újságíró, a Napló volt olvasószerkesztője.

Tudtuk, hogy betegeskedik, kórházi ágyon fekszik, halálhíre mégis a meglepetés erejével hatott mindazokra, akik ismerték és szerették. Márpedig sokan ismerték, mert közéleti ember volt, és sokan szerették, mert figyelmességével, halk, finom egyéniségével, legendás segítőkészségével már az első találkozásnál megnyerte az emberek rokonszenvét.

Életút

Püspökladányban született 1932. január 10-én, hivatalnok családban, tanulmányait helyben kezdte, majd Nagyváradon folytatta, Debrecenben, a piaristáknál érettségizett. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar szakos diplomát szerzett, s már egyetemista korában irodalomtörténeti tanulmányt publikált. Nagymacson kezdett tanítani, de kétszer is pályát módosított. Előbb az Ady Endre Városi Kultúrotthonban lett művészeti előadó. Ezalatt megismerte Debrecen művészeti életét, elsősorban a színházhoz és a képzőművészethez vonzódott, ő rendezte Bényi Árpádnak azt a kiállítását, amelyet gyorsan bezárattak. 1966-ban lépett az újságírói pályára, a Napló kulturális rovatában elsősorban a színház és a képzőművészeti élet szemlézése volt a feladata. Aki majd a Csokonai Színház történetét kutatja, illetve a régió képzőművészeti életét dolgozza fel, lépten-nyomon találkozni fog nevével színvonalas írások alatt. A Blattner Gézával, Holló Lászlóval, Darvas Ivánnal stb. készített interjúi ma már becses dokumentumok.

Betegsége előtt tervezte, hogy ezekből kiad egy gyűjteményt, de nem maradt rá energiája. Időközben befejezte a Színművészeti Főiskolán korábban megkezdett dramaturgiai tanulmányait. Egy időben irodalmi színpadot is vezetett, s népművelői tevékenységével sem hagyott fel, főleg kiállításokat nyitott meg. Igazi szakmai kibontakozását azonban a lap olvasószerkesztőjeként érte el. Ebben a munkakörben kiválóan érvényesült széles látóköre, általános műveltsége, csalhatatlan nyelvi készsége, s nem utolsósorban kollegialitása.

Titka talán abban rejlett, az iránta megnyilvánuló szakmai és emberi tisztelet abból fakadt, hogy egyéniségének belső ritmusát nem engedte megbolygatni. Egyéniség volt ugyanis az egyéniségnek nem kedvező korban, szerény és csendben munkálkodó, de ha megzavarták belső köreit, megsértették emberi méltóságát, keményen vissza tudott vágni. Erről egykori kollégái anekdotákat őriznek. A kispályás futballban is ilyen volt, – még túl a negyvenen is sportolt. Értékfelfogásától eltéríteni nem lehetett, ez mindannyiszor zavarba hozta környezetét, ha nem kímélte a tekintélyt. A minőség embere volt. Sürgetni sem lehetett, ő némelykor kétszer annyi ideig dolgozott egy íráson, mint más, de nyers kéziratot nem adott ki a kezéből. Idősebb korában visszatért a múzsa kertjébe, verseket írt, egy kötete is megjelent. Ez ugyan költői életműnek kevés, de a versek megállnák helyüket nevesebb pályatársak köteteiben is. Hogy milyen volt magánembernek, barátnak, arról a kollégák, nyomdászok tudnának beszélni, például azok, akiket „baráti kölcsönben” részesített, illetve akik a pihenés óráiban együtt időztek vele, s megkóstolták főztjét.

Magyari Vilmos nemcsak egy zárt, szakmai közösség kiemelkedő alakja volt, hanem az 1900-as évek utolsó harmadában Debrecen értelmiségének karakteres figurája.

HBN-BE