Az én ünnepem 2014 - Az erdő állataival

Városi gyerekként – ha lehet ezt mondani egy szoboszlói születésűnek – a gyerekkorom nagy részét, főleg a nyarakat a halápi-erdő mélyén töltöttem. Az erdő mellett húzódó Ördög-árok volt a világ nyolcadik csodája. Hogy mi volt ebben olyan csodálatos, nem tudom, de kis srácként az őserdőben éreztem magam.

Az Ördög-árok partján épült zsúptetős tanya, mesébe illő volt. Az akkori bájával beleolvadt a környezetbe. A Keresztanyám szülei éltek e csodálatos vidéken. A béke,nyugalom,szeretet lakott a kis házban. A hatalmas fák, bokrok mindig rejtettek előlem titkokat. Ismertem minden olyan fát ahol az erdő madarai megbújtak előlem. Nyáron hangos és vidám volt az erdő. A tél beálltával csendesebb, búsabb lett a környék. Azok a madarak, amelyek útra keltek, már melegebb tájakon kápráztatták el csodás énekükkel az embereket. Az itt maradtakról viszont nekünk kellett gondoskodni, hogy a zord,hideg telet át tudják vészelni. A nyáron készített madár etetőket Sanyi bátyám segítségével raktuk ki a fákra. A tanya köré szokott cinkék hamar felfedezték az etetőket, és hangos ovációval adták közre, hogy itt van a karácsony, lehet jönni ebédelni. A térdig érő hóban csodálatos volt látni, hogy az erdő kis madarai vidáman eszegették a karácsonyi eleséget. Erzsike néni a tanya ajtajából figyelte, nehogy az új szalonnát csenjük ki a kamrából.

A szomszéd gazda ilyenkor összeszedi a környék gyerekeit, és lovas szánnal bejárjuk a vidéket. A karácsony fénypontja ez az utazás a rengetegbe. Vidáman, kipirult arccal tolongtunk a szán körül, hogy a legjobb helyet találjuk meg, mert a komák és a lányok mind egymás mellé akartak ülni. Barkó Sanyi bácsi tett rendet, hogy mindenki biztonságosan élje túl az utazást. A két gyönyörű paripa szinte repült a hét gyerekkel a fák között. Mi hangos kiabálással adatuk tudtára az erdő lakóinak ,hogy itt vagyunk. A hatalmas fák is vidáman rázták a nyakunkba a rajtuk megpihent havat, hogy helyt adjanak a következő hópihéknek. A fák tövében az eddig ott lapuló nyulak riadtan ugrottak szét. Ijedtükben ott hagyták a finom reggelijüket. Meg-meg álltunk, hogy szénát, abrakot rakjunk az etetőkbe, mert az állatoknak is meg kell érezniük, hogy karácsony van. A Mártonfalvi-határ felé haladva az őzek is elő jöttek. Meghallván a csengő hangját, összegyűltek és úgy várták a megszokott karácsonyi ajándékot. Ez nem volt más mint friss széna és kukorica.

Biztos távolságból végig nézték, hogy a gyereksereg vidáman rakja az etetőkbe az ebédet. Hiába akartunk csendben maradni, az erdő lakói ezt nem díjazták. Megvárták, míg tisztes távolságra leszünk tőlük, és csak azután merészkedtek vissza az etetőkhöz.

Ilyen kalandban nem sok gyereknek volt része abban az időben. Soha nem felejtem el. Az óriási fák békésen integettek, mikor indultunk hazafelé, ahol Erzsike néni forró teával és süteménnyel várta a gyereksereget. Nem hagytam magára az erdőt és állatait, mert a fák között meglapult egy hóember, s őrködött az erdő csendjéről. Ma sem tudom eldönteni, hogy melyik időszak a legszebb, de azt hiszem, a karácsony, mert ez a pár nap mutatja meg igazán, hogy szeretjük egymást és környezetünket.

Ez volt az én karácsonyom tizenévesen. Ma, 66 éves fejjel, mikor álmaimban felsejlik egy-egy kép, szeretném bekereteztetni, hogy mindenki lássa és élvezze az akkori karácsonyt. Remélem a mai gyerekeknek is megadatik hasonló karácsony, mint nekem volt akkor.

- Szoboszlói Komlósi Sándor, Debrecen -