A zsidórámpán túl

Nyíregyháza - „Auschwitzban kidobhattam a technikai tudást, az érzelmek mutatták a perspektívát.”A hétköznapokon az élete azon múlt, hogy a tüdejébe oxigén áramoljon. Minden parancsot teljesített, mert nem akart okot adni egy német őrnek arra, hogy fegyverével állítsa meg az egyetlen kellemes monotonitást, a szíve lüktetését. E percben azonban, azért imádkozott, hogy a beszívott levegő hang nélkül simuljon a légcsövéhez, s odalent minél tovább elég legyen, a szíve dobbanása pedig hagyjon ki, nehogy a padlóhoz feszített mellkasán át megneszelje azt az SS tiszt, aki nyomban agyonlőtte volna, ha észreveszi a faágy alatt megbúvó nyíregyházi Markovics Gyulát.

Az eset Auschwitzban történt hetven évvel ezelőtt, amikor a felszabadító szovjet hadsereg érkezése előtt a német katonák igyekeztek a legtöbbet „eltüntetni” a koncentrációs tábor nyomaiból. A borzalomról tanúskodó romok között a túlélő által mesélt történetek is kísérték Janics Attila fotóst, akinek érzékletes képeiből a felszámolás évfordulóján, január 27-én nyílik kiállítása a nyíregyházi zsinagógában.

Kerekké válni

– Először Schram Andrást kísértem el a táborba 2013-ban – kezdi a munkáival lapunkat is gyakorta színesítő nyíregyházi fotográfus. A Kanadában élő világ élvonalbeli művész arra kérte, hogy készítsen róla felvételeket munka közben. – Örömmel vettem a lehetőséget, nem csak, hogy privát továbbképzést kapok a mentoromtól, de három napot tölthetek egy tőlem távol élő barátommal – emlékszik Attila. Az utazás azonban már nem ezzel a könnyed érzéssel telt.

– Nyomasztó volt, nem akart fogyni az út és nem szűnt a fejemben a gondolat, hogy több millió ember milyen körülmények között tette meg ezt annak idején. Amikor odaértem különös higgadtság töltött el, elfogadtam. Felfigyeltem egy képre, míg haladtunk: végig zuhogott az eső és keresztülautóztunk a Tátrán.

Valahogy így képzelem el az élet nagy feladatait. Érzed melyik a helyes út neked és azt is, hogy az nem a legnapsütésesebb és simább. Ha mégis van kitartásod és erőd végigmenni azon, akkor fényes tisztásra érsz. Ezt a pillanatot kell megfogni akár a lelkedben, akár az objektívvel, mert ott kerek vagy – fogalmaz a fotográfus.

Az utad eltéveszthetetlen

Ezt a tanácsot kapta példaképétől is, amikor a második, immár saját kiállítási anyagához szükséges fotókért indult Lengyelországba. – A közösségi oldalamra tett képeket dicsérte meg Csutkai Csaba a szakma „nagy öregje”, aki megismertetett a Nyíregyházi Zsidó Hitközség lapjának főszerkesztőjével. Nekik köszönhetem a Markovics Gyulával való beszélgetést is. Biztatásukra decemberben újra elindultam Birkenauba. „Az érzéseid vezessenek, figyeld a jeleket, amelyek körbevesznek és fogod tudni, hogy melyik út jó neked.”– mondta András szakmai instrukciók helyett és igaza lett.

A helyszínen láttam a barakkok maradványait, a faszerkezet elkorhadt, de a kőalapok és kéményromok szilárdan mutatták hol várta a tizennyolc éves korában vagonba toloncolt „Gyula bácsi” lélegzetvisszafojtva a szovjet katonákat. A lepusztult építési területet idéző törmelékhalmaz közepén egyetlen fa állt. Ebből olyan erő áradt, ami szinte hívogatott. Az első jelnek tekintettem. Többször, több szempontból fotóztam, de a legelső kattintás sikerült a legjobban. Szinte kidobhattam a technikai tudást, az érzelmek mutatták a perspektívát.

„Emberek” erdeje

A zsidórámpánál ma is áll egy vagon, amelynek a környezete szintén nagyon inspiratív. Energia van a kőben, az elfoszlott talpfákban. A krematórium mellett a kerítésen kívül volt egy kis erdő, ég felé törekvő, egyenes törzsű, sudár nyárfákkal, amelyek még élő tanúi az egykor itt zajlott eseményeknek. Szó szerint emberekből nőttek.

Rettenetesen hideg volt, vacogtam nyakig felöltözve. A zúzmarás kerítés eszembe juttatta: ahogyan Gyula bácsi legyintve mondta: „miután lefagynak a lábujjaid már nem fájnak, azóta már táncoltam is ezekkel a lábakkal.” Ő e helyen tűrte a csontbavágó hideget és azt, hogy a tizenkét órányi bányamunkát követő zuhany után a vizes testére kellett egy vékony ruhát húzni és úgy tért aludni a faépítményekben.

Elemi konklúzió

Sokszor hallani olyat, hogy ez nem így volt, csak kitalálták. Hogy három vagy tízmillió, vagy összesen öt emberrel történt ez meg? Mindegy, mert faji, bőrszín, vallási hovatartozás miatt egyetlen embert sem lehet bezárni vagy sportot űzni a vele való kísérletezésből, azért, mert más, mint te. Ez a gondolat mostmár nem csak a véleményem, hanem az elemi részem. Mindenkinek el kellene oda mennie, látnia kellene a tábort – zárta Janics Attila.

- Horváth Borbála -

Névjegy

2001 óta a Kállfo Közhasznú Nonprofit Kft. ügyintézője