Nem tudja letenni a fényképezőgépet

Debrece - Vencsellei István meg akarta ismerni a művészeket, akikkel dolgozott.

Tavaly júniusban életmű-kiállítással ünnepelte 80. születésnapját Vencsellei István fotóművész, a portréképek és a montázstechnika mestere. Az idehaza és nemzetközileg ismert alkotó még ma is tele tettvággyal, 2015-ben például plakátkiállításra készül, s a fényképezőgépet sem tudja letenni. Pedig Vencsellei István kis híján nyomdász lett.

Hogy mégsem, azt annak köszönheti, hogy ismerte a személyzetis kartársnőt a Szabadság Lapnyomdában (ma Alföldi Nyomda), ahol tömöntő tanuló volt. Mivel gimnazista tanulmányai még élénken éltek benne, s tudta, az ólommal való munka tönkreteheti az egészségét, azt kérte az asszonytól, hogy keressenek neki új részleget. A cinkográfiai üzemben jártak, amikor meglátott egy két méteres kihúzható harmonikás fényképezőgépet. Azt mondta neki, ő itt akar maradni. Így tanulta ki a mesterséget 1951 és 53 között, a fényképezőgép pedig munkaeszközévé vált.

Ekkoriban a cinkográfiai üzemben hívta elő az elkészült felvételeket. 1961-ben továbblépett, és a Debreceni Atommagkutató Intézet fotólaboratóriumának vezetője lett. Közben napi- és hetilapok számára is fotózott.

A portré mestere

Azt mondja, a vizualitáshoz való vonzódása gyermekkorára nyúlik vissza. Egy fülöpi tanyán cseperedett, és minden reggel, még mielőtt elindult volna az iskolába, megetette a jószágokat. Amikor a virágos mezőkön legeltetett, gyakran a fűben hanyatt fekve szemlélte maga körül a világot. Ezért volt mindig érzékeny a természet rezdüléseire, amelyek a későbbiekben, például a Hortobágyon készült alkotásokban is megjelennek.

A fotografálás során írókkal, költőkkel, művészekkel került nemcsak munkakapcsolatba, hanem barátságba is. Fényképezte többek között Holló László, Bíró Ferenc, Bényi Árpád festőművészeket, de Jókai Annát, Juhász Ferencet, Sütő Andrást és Moldova Györgyöt is. Portréi azért hathatnak elementáris erővel, mert olyat mutatnak meg a szereplőről, amelyet csak keveseknek sikerült megjeleníteniük. Ennek okai meglehetősen prózaiak: első saját gépéhez, a szovjet gyártmányú Zorkijhoz nem lehetett teleobjektívet kapni, s pénze sem volt rá, ezért meg kellett ismernie a művészeket. – Közel kellett hozzájuk menni mindenféle értelemben. Hosszan beszélgettem velük, hogy megismerjem őket, a lelküket is. Csak ekkor láthattam meg azokat a kifejezéseket az arcukon, amelyeken a lélek tükröződik. Így lehettek a képeim beszédesebbek, mint a jobb technikával bíró kollégáimé – magyarázza. Hozzáteszi: ugyanilyen odaadással fényképezte a paraszti világ alakjait. Érdekelte az emberek személyisége.

Talán azért, mert maga is közülük jött, „egy nyelvet beszélt velük”, olyannak mutatták magukat, amilyenek valójában.

– A fotográfiára mindig úgy tekintettem, mint lehetőségre, amellyel kifejezhetem az élményeimet. Valahol egy tudat alatti kép születik bennem, amihez térben és időben különböző jeleket fotografálok. Ha ez mégsem akar összeállni olyanná, mint a bennem lévő kép, akkor nyúlok a montázstechnikához, amellyel a teret és az időt egyetlen felvételbe próbálom sűríteni – meséli, Vencselleit – akit 80. születésnapján elismerő oklevéllel köszöntött Balog Zoltán humánminiszter – ezek a képek tettek Európában ismert fotóművésszé.

Nemzetközileg is ismert felvétele az 1984-ben készült Édesanyám életfája című alkotás, amelyben motívumok egész sora jelenik meg. Azt beszéli el a szekérkerékkel és az életfával, hogy szülei, mint a tanyasi emberek, mindig dolgoznak, minden nap küzdeniük kell, akárcsak a keréknek. Mint fogalmazott, azt a szenvedést is ki akarta fejezni, amelyet akkor éltek meg, amikor az államosítás idején elvették minden földjüket. Ezzel együtt – írja Bényei József, lapunk korábbi főszerkesztője az életmű-kiállítás alkalmából megjelent albumban – „a kerékre feszített asszony a Golgota halottját is felidézi, a falusi asszony rá van szögezve az örökös munka keresztfájára”.

Út Krisztus földjére

Élete legmeghatározóbb élménye és legemlékezetesebb képe a szentföldi útjához kötődik. Itt készült az a montázs, amelyen az égbolton a kumráni tekercsek, az előtérben pedig a Holt-tenger előtt sorakozó műanyag székek jelennek meg. Miután előbbiek jóval Krisztus előtti korból származnak, a kompozíció ötezer évet fog át. Vencsellei István számára azért is volt jelentős ez az út, mert görögkatolikus vallású emberként különleges kapcsolat fűzi Istenhez. Neki hálás szerető feleségéért, mivel ő és a család mindvégig támogatták fotográfiai munkásságát.

Mint mondja, több mint száz fényképezőgépe van, köztük több olyan, amellyel oktatta a mesterséget, például a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia debreceni intézményében. Arra a kérdésünkre, hogy a digitális technika milyen irányba vitte el a fotóművészetet, azt felelte, még korai erről ítélkezni. Az viszont tény, jegyzi meg, hogy az új technológia meggyorsította a képírást, de a filmre készült felvételek talán mélyebb lélekkel készültek. – Mióta nyugdíjas vagyok, több időm jut a fotografálásra, idehaza is rendszeresen fényképezek. Szerencsére a fotózás olyan tevékenység, amelyet addig lehet űzni, amíg az ember ujja mozog, képes exponálni.

- Szabó Zsolt László -

Vencsellőiként született

Vencsellei István 1934-ben született a Nyírség és a Hajdúság határán fekvő Fülöpön. Édesapja itt telepedett le, miután hazatért az Egyesült Államokból. A családot a felszabadulás után kuláknak nyilvánították, így elvesztették 30 hold földjüket – magyarázta. A család emiatt megváltoztatta a nevét, így lett a vezetékneve Vencsellőiből Vencsellei.

Névjegy

Díjai:

Kölcsönkapott optika

Vencsellei István nevéhez kötődik a balmazújvárosi Hajdúsági Nemzetközi Fotóművész Alkotóház létrehozása. – Turóczi György révén kerültem a településre. Akkor már terveztem, hogy a hajdúböszörményi művésztelep mintájára kellene egy alkotótábort szervezni a fotóművészek számára. Ez végül 1975-ben Fodor Péter segítségével kezdte meg működését. Fényképészek érkeztek Európa több országából, például Franciaországból, a Litván Szovjet Szocialista Köztársaságból is. Nagy élmény volt a résztvevők számára a „Hortobágy mellyéke”. Az első tábor idején halszemoptikával készült a Szikföld című képem. Ekkor volt a kezemben először ilyen optika, amelyet a távirati iroda munkatársától kaptam kölcsön. Ez volt az első halszemoptikával készített felvételem – idézte fel.

Cikkünkhöz a Facebookon szólhat hozzá:

(function(d, s, id) { var js, fjs = d.getElementsByTagName(s)[0]; if (d.getElementById(id)) return; js = d.createElement(s); js.id = id; js.src = "//connect.facebook.net/hu_HU/all.js#xfbml=1"; fjs.parentNode.insertBefore(js, fjs); }(document, script , facebook-jssdk ));

// ]]>