Mi van, ha semmi nincs?

Debrecen - Az ár-érték arány nem csak gazdasági fogalom.

Hogy képzőművészeti alkotás-e egy levágott kutyafejből, fél év után kihantolt kisdedtetemből, gitárhúrral leszelt mutatóujjból, tinédzserlány szüzességéből és templomi keresztből, rózsaszín, illetve magenta hajcsomóból és zöld magassarkú szandálból álló halom, csak attól függ, hogy kik és hányan tudnak e boglya létezéséről. Hogy e fontos dolgok halmaza valóban értékes-e, annak függvénye, hogy mekkora áldozatot hoztak érte. S még ha nagyot is, csak addig lehet örülni a kész „műnek”, míg egy tizennégy éves kisfiú le nem mászik a fáról, ahová akkor költözött, amikor rájött, a világon semminek nincs értelme, és oda nem veti: „Ha ez az életetek, akkor hogyan adhattátok el pénzért egy múzeumnak?” Az igazán értékes dolgoknak hogyan lehet árat szabni? Ez csak egy kérdés a sok közül, amellyel a Janne Teller világhírű ifjúsági regényéből készült Semmi című zenés-bábos pszichothriller csapja homlokon a nézőt.

A darabot a Budapest Bábszínház társulata játszotta a Deszka Fesztiválon szerdán. Az alaptörténet szerint egy nyolcadikos osztály Pierre Anthon (Szolár Tibor) nevű tagja a nyári szünetet követő első napon egyszer csak másként kezdte szemlélni az életet. A felnőttek világát, amely felé igyekeznek a tinédzserek, körkörösnek, folyton önmagába visszatérőnek, ezáltal teljesen feleslegesnek ítélte. Szó szerint felülről kezdte látni hétköznapi küzdelmeinket: felmászott egy fára és semmit sem csinált többé. Illetve néhány velős mondattal igyekezett elgondolkodtatni a megszokás és elvárások kijelölte pályájára állt „normálisakat”.

Egyre erősebben nyomasztja a nézőt, hogy a főszereplő miért nézi végig szótlanul, láblógázva, ahogyan társai vérre menő játékkal próbálják neki bebizonyítani: igenis léteznek fontos dolgok. Ha megengedő vagyok, úgy magyarázom: talán azért, mert észreveszi, az elkegyetlenedő „játék” egyre inkább nem róla szól, hanem a közösséghez tartozásról, az önértékelésről és főként a bosszúról. Mégis megmarad az érzés, hogy ezt valahogyan jelezni kellett volna. Bár a Budapest Bábszínház előadása magyarországi ősbemutató, és egyben a regény első bábos adaptációja a világon, már 2013 januárja óta színpadon van, a színészek mintha nem találnák helyüket, jellemváltozás, építkező játék talán három személynél (a Sofie Nielsent megformázó Mórocz Adriennél, az Elise Jensent játszó Pallai Maránál, a Nagy Hans Raaberget alakító Pethő Gergőnél) figyelhető meg. Nehéz persze úgy karakterben maradni és folyamatot létrehozni, hogy a fordulópontoknál zenekarrá alakul a társulat és egy-egy Quimby-dalt előadva igyekszik bemutatni a szereplő bensőjében zajló vihart. Aki ismeri, élvezheti az ismerős dallamokat, aki nem, alig érti a szöveget, és azt, hogyan kerül ez a zene ide. Kifelé jövet színházi embertől hallottam: „az erős szituációk elkenésére szolgált”. Mindezzel együtt is voltak súlyos drámai pillanatok – különösen a zárójelenet –, amiket magával vihetett a közönség.

HBN–HABE

Színháztörténet