„Miközben vádolom a sajtót, kicsit vádolom az olvasókat is”

Nádudvar - Az emberek nem tudnak mindent elolvasni, kellenek a szerkesztők, ám ezt a szerepet ma már egy facebookos ismerős is betöltheti. Interjú Komlósi Gáborral, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnökével.

Már maga az beszédes, hogy a MÚOSZ elnöke a médiamanipulációról tart előadást, s magát „médiaelhárítóként” aposztrofálva tanítja védekezni az önkormányzati, közművelődés és egyéb kommunikációs szakembereket a riporterek és riportalanyok sportszerű és sportszerűtlen cselei ellen. Ennél is őszintébb azonban Komlósi Gábor egykori sportriporter, akit nádudvari nyitóelőadása előtt faggattunk a szakma színéről és fonákjáról.

Mit szól ahhoz, hogy a vezető online portálok cikkei egyre inkább elvulgárisodnak?

Komlósi Gábor: Szinte törvényszerű, hogy a klikkújságírás üli a diadalát, minden ide vezet. A videózsurnalizmus például zseniális ötlet. De az is arról szól, hogy eddig alkalmaztak tévést, rádióst, írott sajtóst, online szakembert, esetleg még egy operatőrt. Most hét helyett egy ember dolgozik, na nem hétszeres bérért, jó esetben másfélszeresért. Ugyanez a klikkújságírás. Nem feltétlenül írnak jobb, tartalmasabb cikkeket, csak képesek egy baromi jól hangzó címmel eladni. A minap láttam az egyik vezető hírportálon egy anyagot, szó szerint idézem a címét: „Leharapta a felesége a miniszterelnök nemiszervét”. Nyilvánvaló volt, hogy ez is valami klikkvadász bulvár őrület. De nem tehetem meg, hogy nem olvasom el, mert ha másnap az iskolában az újságíró diákok, vagy a szövetségben a tagok erről beszélnek - márpedig erről beszélnek, hogy milyen szemétség, hogy átvertek minket –, akkor tudnia kell az embernek, miről van szó. Persze a klikk után rögtön kiderült, hogy egy Kuala Lumpur-i pók párjáról van szó. Nem volt kétségem, hogy valami ilyen fordulat következik, de el kellett olvasni, és az a vicc, hogy holnap is elolvassuk az ilyet, újra meg újra. Tehát miközben vádolom a sajtót ezért, azt kell mondjam, kicsit vádolom az olvasókat is. Ebbe a körbe én is ugyanúgy beletartzom. Lehet szidni a bulvárlapokat, de hát megvesszük, mi tartjuk el őket. Innentől sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy valamiféle közönségigényt elégítenek ki. Az, hogy ezt mennyire kulturáltan csinálják vagy nem, már más kérdés. A MÚOSZ éppen ez ellen „küzdve”, egyfajta balansz szerepet vállalva, szeretne beindítani januártól egy úgynevezett minőségi bulvárújságíró képzést. De attól még, hogy megtanítjuk a minőségi bulvárújságírásra a leendő kollégákat, jönnek a főnökök, meg a kiadók, s ott derül ki, mi a követelmény velük szemben. Nehéz ez, de Vitray Tamástól megtanultam, hogy el kell fogadni az új dolgokat és ha ő ezt mondja 84 évesen, hogy „miért sírsz Gábor, hogy itt a print sajtó halála? Hát ki siratja a kőtáblákat, a kódexeket, a barlangrajzokat, vagy a papirusztekercseket? Az is elmúlt, pedig azt is sokan visszasírták.” Ez azért persze kicsit más, mert itt bizony – ismerjük el – minőségromlásról is szó van.

Mi a véleménye arról, hogy a klikkújságírásban a tényközlő és véleményközlő műfajokat egyre inkább keverik? Lassan nincs olyan tudósítás, amibe ne lenne beleszúrva egy-egy újságírói kiszólás, megjegyzés?

Komlósi Gábor: Igen, pedig ez régen mennyire mereven – és nem biztos, hogy az volt a helyes – elválasztódott. Aki híreket olvasott, az véletlenül sem mondhatott véleményt… Pedig ez velejár, hát nem ezt csináljuk az életben is, hogy mindenről véleményt mondunk? Van olyan internetes hírportál, ami gyakorlatilag átszűri a saját újságírója szemüvegén, klaviatúráján a híreket, és már úgy írja meg, hogy „Géza” mit gondol arról, hogy…

A 444.hu-ra gondol?

Komlósi Gábor: Pontosan. És ha úgy vesszük, tulajdonképpen jó, mert személyesebb. De tudja mi az érdekes? Volt olyan időszak – ez nem is rendszerváltással függ össze –, hogy nekünk nem kellenek a szerkesztők, nekünk ne mondják meg, hogy mit olvassunk és többek között a blogújságírás nagyrészt erre épült, hogy akkor majd mindent elolvasunk. Aztán az emberek rájöttek szépen lassan, hogy ez nem jó, mert ennyit nem tudok elolvasni. Tehát mégis csak kell a szerkesztő. Lehet, hogy a szerkesztő ma nem egy hivatali szobában ül egy számítógép mögött, hanem lehet, hogy ez egy facebookos haver, egy világhálós ismerős, aki ajánl egy cikket. Rendszeresen mérjük, ha másutt nem a médiaiskolákban, hogy mit és hogyan olvasnak a fiatalok. Már tévét is alig néznek. És amit ajánl valaki, nem mindegy hogy ki, de mégiscsak már megszűrik, véleményt mondanak, kvázi visszaállt a szerkesztő. A baj ott van, hogy buta kis barikaként sokan mennek utána. Tehát ha most az a valaki azt írta, akkor azt elfogadom és átveszem saját véleményemként, pedig sok mindenben – lehet szó politikától, művészetről, helyi ügyekről – egy kicsit bele kellene gondolni. És ha kárhoztatom az újságírókat, akkor nagyon csúnya vagyok, kicsit kárhoztatom az olvasókat is, mert hát ők is néha elfogadják kritika nélkül azt, amit kézhez kapnak.

Ön szerint tudatában vannak ezek az újságírók annak, hogy milyen véleményformáló hatása van ezeknek a cikkeknek?

Komlósi Gábor: Szerintem a többség igen, és ezzel él is. Nem azt mondom, hogy élvezi a hatalmát, hogy feltétlenül visszaél vele, de azt igen, hogy ő érzi, hogy tudja befolyásolni a „népét”, az olvasóit, és ez olyan mint a két macitestvér: nem tudja eldönteni, hogy melyik a nagyobb sajtszelet és a róka mindig segít, mindig leharap belőle egy picit. Tehát ha az egyik oldal megírja nagyon summásan, akkor a másik is rátesz egy lapáttal, és ott tartunk, hogy lassan nem újságcikkeket írunk, hanem karikatúrákat készítünk. Végül olyan lesz ez, mint a két Korea közötti versengés, ahol egyik oldalra felhúztak egy zászlót, aztán a másikra egy méterrel magasabbat, s most ott járnak, hogy már vagy 130 méteren lobognak a zászlók, de mindegy is, hiszen a naptól senki se látja, de elmondhatják, hogy a miénk a magasabb…

A helyi önkormányzati lapokat a kisebb teleüléseken nem feltétlenül kvalifikált újságírók írják, viszont a lakosság többsége ezeket olvassa, hiszen alapvetően ingyenes újságok vagy nagyon minimális árért juthatnak hozzá és a számukra legrelevánsabb helyi hírekkel találkoznak benne. Ez milyen veszélyeket rejt magában?

Komlósi Gábor: Veszélyeket rejt magában, az biztos, mert az elképzelhető, hogy esetleg egy jó tartalmat egy jó mondanivalót azért, mert valaki nem jól ismeri a szakmát, nem olyan jól, nem olyan meggyőzően adja át. Elképzelhető az is, hogy ne adj’ Isten politikai vagy bármilyen más érdek, háttérszempont vezeti, akkor meg az a baj. Ez nem azt jelenti, hogy egy profi újságíró nem eshet ugyanebbe a hibába. Hogy kell-e küzdeni ez ellen? Most mondanám, hogy igen, hát de hogy? Ma már nem kérik feltétlenül az újságíró diplomát vagy valamilyen újságíróiskolai végzettséget. Azt nézik meg – reményeim szerint –, hogy jól ír, vagy nem jól ír.

Kétlem, hogy valaki tisztában van a szakma minden csínjával-bínjával, anélkül, hogy elvégzett volna valami ez irányú képzést, de ha azt veszi fel a főszerkesztő, a polgármester, vagy akinek föl kell vennie, nem nagyon lehet mit csinálni. Én azért látom a másik oldalt is. Vidéki és országos lapokhoz is visznek úgy újságírót, hogy előtte véleményt kérnek róla. Van olyan egyetem, ahol már felmérést végeznek, hogy kit mire predesztinál a habitusa, stílusa, egyénisége. Azt mondom, előbb-utóbb megrázzák néha azt a fát, ahonnan lepotyog, aki véletlenül került körteként az almák közé. Részint pedig – de ez lehet, hogy naivitás – le is potyog róla, aki nem odavaló. Véleményem szerint azonban sokáig nem lehet becsapni az újságolvasót. Persze sokat csökkent a szakma presztízse, ez kétségtelen. De nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy ha rosszak a politikusaink, ültessünk amatőröket a Parlamentbe. Próbálkoztak ezzel is, vasmunkással, mindenkivel, de ez sem jött be anno. Nem egyszerű a helyzet. Ma már mi az, hogy újságíró? De mondhatom csúnyábban is. Idézhetném egyik kiváló politikusunk – amúgy ténybelien teljesen helytálló – megállapítását: „Magyarországon az újságírók száma elérte a prostituáltakét”. Szinte hajszálra pontosan ugyanannyian vagyunk.

Hígul a szakma…

Komlósi Gábor: Természetesen. Gondoljon bele, ma már az áruházi hangosbemondótól egy kisebb település polgármesteri hivataláig, sajtóreferensig, rengeteg olyan pozíció van, amit betöltenek kollégák vagy épp nem kollégák…

Mi a legfájóbb pont a mai magyar újságírásban?

Komlósi Gábor: Tudja, ez olyan, mint megkérdezni az állatorvosi lótól, hogy miért nem nyeri meg az epsoni derbit. Hát kicsit mi is így vagyunk. Hol az a versenypálya, ahol futhatnánk? Nézze, itt rengeteg minden van, ami felvetődik. A sajtószabadság, amit hol így, hol úgy ítélnek meg a nemzetközi szervezetek vagy akár mi magunk is. Az újságíró függetlensége, az etikai kérdésektől egészen a szakmaiakig. A print és az online, a televíziós műsorok bulvárosodása. Sok bajunk van, de azt mondom, ez a szakma egyszer már kiforrott. Most újra valami ilyen következik egy kicsit újrapozicionálva a dolgokat, a helyünket.

- Sz. Fabók Ágnes -

Névjegy: Komlósi Gábor