Ceruzája hegyén legendák születtek

Debrecen - A képzőművészet alapja a matematika és az alázat – mutat rá Rusz Lívia.

– Kifeszítettem a papírt a rajztáblára, csodáltam a fehérségét, és attól a fantáziám azonnal beindult – mesélt többek között Csipike, az óriás törpe „születéséről” Rusz Lívia szerdán a Kós Károly Művészeti Szakközépiskola és Kollégiumban. A nyolcvanöt éves meseillusztrátor a Varjúvár Galériában kiállított művei között felidézte az intézmény névadójáról őrzött emlékeit.

– Kolozsváron egy csoda volt a Kós név, ismerték, tisztelték az emberek. A csendes, családszerető Károly bácsi egy párhuzamos utcában élt velem, az unokája ugyancsak ott egy nagy hegyen. A feljutáshoz meg kellett kerülnie az egész várost, ezért gyakorta én vittem el oda Trabanttal, így maradt rajtam a mondás, hogy Kós Károly sofőrje voltam. Az ismeretségünk egyébként a vején, Kovács Zoltánon keresztül alapozódott meg. Ő rajztanárom volt. Már óvodás koromban olyan szívesen alkottam, hogy bármit odaadtam a két évvel idősebb nővéremnek, ha hagyta elvégezni az iskolai rajzfeladatait. Gimnazista voltam, amikor megalakult az Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Rohantam felvételizni, de a rektor, Kovács Zoltán visszautasított. Még az iskolám igazgatójával is beszélt, hogy el ne engedjenek addig, míg le nem érettségiztem. Csak szépen sorjában. Óvott engem, igazi mesterem volt – fogalmazott a grafikus, aki később ott tanult, és már a diplomamunkáját megvásárolta az akkori román kormány.

Leonardo megmondta

A nyolcvanöt éves festőművészt arról kérdeztük, hogy mit tanácsolna az őt csillogó szemekkel figyelő pályakezdőknek, akik az eredeti rajzok falra akasztásakor alig akarták elhinni, hogy kézzel és színes tussal, temperával, ecsettel készült a művek minden egyes vonala.

– A képzőművészetben a matematika nagyon fontos, meg kell tanulni az arányokat. Az unokám idén érettségizik, grafikai hivatásra készül, neki is ezt hangsúlyoztam. Leonardo ezt már évszázadokkal ezelőtt megmondta. Elnézem ezeket a mai rajzfilmeket, illusztrációkat, és elborzadok. Nem értem a torzítások indokát. Felmerül bennem, hogy az alkotó vajon rendesen is meg tudja-e csinálni. Nem érzem az aprólékos, állhatatos munkával megszerzett mesterségbeli tudást a képek mögött. Az e szakmát választók gyakoroljanak! El kell sajátítani például egy kéz csontozatát, az izmok elhelyezkedését, ahhoz, hogy a papíron mozgatni tudják. Csodálom a holland Jan Vermeer van Delft festményeit. A művességüket. Áll a képen egy leány az ablakban, a festő háttal ül a székben, de a mondanivaló csak akkor jön ki, ha annak a szőnyegnek is jelentősége van. A helyén kell, legyenek a dolgok. Amikor első éves főiskolásként elmentem egy kiadóhoz, tízszer visszaadták a rajzom, és a lépcsőn fölfelé menet már igazán azt gondoltam, hogy többet nem futok neki, de tizenegyedszer is elkészítettem és bevittem – válaszolta.

Három generáción át

A kitartásának meglett az eredménye, évekig dolgozott a Napsugár című erdélyi gyermeklapnak; az 1963-ban Fodor Sándor íróval teremtett Csipike figura – jelentős átalakulások után – még 2000-ben is képregény szereplője, öt kalandja számos fordítást és feldolgozást ért meg. Ő rajzolta a Zengő ABC-t, a Dörmögő Dömötör Kalamajka sorozatát és a Nem mind arany, ami fénylik című, nagy sikerű, negyvenoldalas képregényt. Ugyan már öt éve nem alkot hivatásszerűen, mint mondta, nem telik el nap, hogy valaki ne emlékeztetné életműve valamely darabjára. – Tavaly egy delegáció a kórházban látogatott meg, hogy életműdíjat adjon át. Volt, hogy negyvenéves mérnök férfitől kaptam egy párnát, amelyre az ő gyerekkori kedvenc mesefiguráját nyomtatták. Miután Magyarországra költöztünk (1987), felhívott egy szintén a határon túlról érkezett nő, hogy szeretne meglátogatni. Elhozta azt a csipikés ruhát, amiben óvodás korában fellépett egy ünnepségen. Dedikáltam egy nagymama kiskori könyvét, amelyet a vele lévő unokájának szánt. Nemrégiben felhívott egy román nő, és elmondta, hogy Spanyolországba költözésekor két könyvet vitt magával: egy klasszikus Hamupipőkét és annak egy változatát, miszerint egy fiú-lány ikerpár elégedetlen a mesével, ezért belemennek a történetbe, és rendet tesznek. Mindkettőt én illusztráltam. Utóbbit huszonöt év után adták ki. Amikor rajzoltam, még nem tudtam, hogy fiú-lány iker unokáim születnek majd egyszer – zárta Rusz Lívia.

HBN-HABE