Úgy látszik, még nem múlt el...

Megtiszteltetés számomra, hogy bár lassan tíz éve nem dolgozom újságíróként, írhatok Önöknek arról, ami az életem egyik legfontosabb szakaszát jelentette – s voltunk még ezzel így néhányan… Engem két pedagógus terelt erre az útra, ahogy lenni szokott: jó szóval, egy fontos mondattal, egy kezembe adott könyvvel. Aztán elindult valami, amire rendkívül nyitott voltam. Demeter Zsuzsa jegyzete.

Pici gyerekként „szakértő” akartam lenni, már iskolásként tudatosan készültem a pedagógus pályára, mégis csak pár évet töltöttem gyerekek között. Nem tagadom, megszólalt bennem az a célzott mondat, amikor a felhívást meghallottam az akkor induló Cívis Rádióban. Mert – és ez is egy fontos momentum: nálunk mindig szólt a rádió. Édesapám nem csak a Szabad Európát hallgatta, de a Kossuthot és a Petőfit is. Mellette én is „tekergetős” hallgató lettem és pályaelhagyó, hogy világgá kürtölhessem nem az én, hanem azok gondolatait, akik valami újat, valami fontosat mondtak, olyat, ami követendő, újszerű, érdekes, különös, más, mint a megszokott, a sablonos, a megrögzött. Máriapócson tanítottam édes elsős, majd második osztályosokat, amikor elhívtak. Azóta sajnos már nem él akkori igazgatóm, aki hagyta, hogy új útra lépjek. Köszönöm neki! És aztán jött a határtalan szabadság. Kitárult számomra a világ. Azt éreztem, hogy nekem ez jó. Jó kérdezni, beszélni, vagy csak beszéltetni. Egyszer egy anyuka elfelejtette, hogy az óvodában ilyenkor már rég öltözteti a gyermekét, mert én csak kérdeztem, hallgattam, hagytam, hogy ő legyen a fontos. Talán ezért is gyűltek körém sokan. Jó emberek, akik biztattak, amikor menni akartam és visszafogadtak, amikor újra és újra hazatértem. Debrecenből, Budapestről ide, ahol az otthonom van. Évekig nem öregedtem. Hajtott a kíváncsiság, oda mentem, arról kérdeztem, amiről csak akartam. A Rádió mindenkori vezetése nyitott volt a vágyaimra, s a Krónikánál eltöltött hónapok szakmailag bár megerősítettek, szülőhelyemre onnan is visszavágytam. „Bakikra” a pesti időszakomból emlékszem, például az egykori miniszterelnököt Medgyessy Méter-ként konferáltam, a híres „PÖSZÖ-t” (ahogyan mi hívtuk), azaz P. Szabó József szerkesztőmet pedig műsor közben hagytam faképnél, mondván: itt van vége az adásnak…; és az egyik igen komoly bemondó kolléganőmet állítólag egyedül nekem sikerült megnevettetni, persze nem akármikor: adásban! Máig nem emlékszem, mivel. Debrecenben inkább a korosztályom, itt tanítóim voltak többen, közülük sajnos sokan nincsenek már. János, Pallai Debrecenben hagyta, hogy bontogassam szárnyaimat. Podráczky Zsuzsa, aki a „nagy Krassó” mellett mosolygott, amikor megkaptam a határozatlan időre szóló szerződésemet. Ágoston Pista, István, aki sokszor erősítette lelkemet, amikor küzdöttem a megfelelni akarás nehézségeivel. Antall Pista, aki jó kolléga maradt, pedig már nem dolgoztunk együtt. Babinecz Ibolya, aki „jó időben, jó helyen” tette fel kérdését felém és Sanya, azaz Vasas Sándor, akivel együtt jártuk a „világot”. Azóta is bolyongunk, talán mi mindannyian. Debreceniek, nyíregyháziak. Az átalakulás utolsó hónapjaiban már érződött: ki bírja tovább? Ki képes napi 3–4 anyagnál többet adásba vinni úgy, hogy netán aznap még „hajnalos” is volt? Minden megváltozott. Sietve kérdeztünk, gyorsan vágtunk, többet és többet vállaltunk. Aztán a daráló legtöbbünket végleg bedarált. Volt, aki sírt, volt, aki nem hitte el, hogy itt most valaminek tényleg vége. Kéthetes volt a kisfiam, amikor az apukája – aki miattam jött Nyíregyházára – megkapta felmondó levelét. 2007-ben, ilyen tájon a Nyíregyházi Stúdió bezárt. Nekem még jutott pár hónap a gyes után a debreceni szerkesztőségben. Újabb megfelelni akarás, görcsös helytállás, ingázás kifulladásig. Aztán VÉGE. Míg papírra vetettem e sorokat, többször könnybe lábadt a szemem. Úgy látszik, még nem múlt el….

- Demeter Zsuzsa -

(Szerzőnk a Magyar Rádió egykori munkatársa)