Bánt, Csutkát, Tenkit a színre, de ízibe!

Debrecen - Az ügyelő mindig mindenről tud, de sosem rontaná el a mókát.

Évtizedek óta a színpad deszkái között szorongó titkokról is leseperték a port szerdán a Víg Kamaraszínházban. Az alapításának 150. évfordulóját többek között a Csokonai-történetek sorozattal ünneplő teátrumba most Bán Elemért, Csutka Istvánt és Tenki Ferencet invitálták vissza közös múltidézésre.

Atyai barátságban

Tenki Ferenc jóízű humoráról tanúskodik, hogy a színházba 1989-ben érkező színészt első darabjának, a Lili bárónőnek a próbáján ekképp szólította színre, Ádám Zsuzsa színésztársával együtt: „Ádámcsutkát kérem a színpadra.”

– De ízibe – egészítette ki az emléket Csutka István, aki öt éven át igazgatója is volt a Csokonainak. Az afrikai Kilimandzsáró egy csúcsát megmászó, terepmaratont futott, és az El Camino zarándokutat teljesítő férfi mesélt kalandos „pályaválasztásáról” és a cívisvárosban töltött éveiről. Kiemelte színésztársai tettét, akik visszautasították, hogy beugróval játsszanak tovább egy darabot, amikor egy, a Bartók Teremben történt baleset után úgy tűnt, nem táncolhat többet. Egy évet kellett várni a felépülésére. Ennek sikeréről pedig énekes szteppszáma előadásában láthatták a jelenlévők. Szólt arról is, hogy az említett hozzáállást ma ritkán tapasztalja a – például tehetségkutatókon át – hirtelen népszerűvé válóknál. – Egy indok volt e hivatás abbahagyására, amikor láttam, hogy egy országos érdeklődésre számot adó produkció előtt az öltözőben Gálvölgyi János teljes „jelmezben” a földön fekszik, és a szerepét próbálja, míg az ifjú kollegina nagy karika fülbevalóval, papucsban besétál a kezdés előtt pár perccel. Ez már nem az én világom, másfelé tart az életem – mondta. Ráckevei Anna igazgató és Csikos Sándor színész beszélgetőtársainak kapcsolatáról így fogalmazott: mély, atyai barátság.

Évszázadnyi tapasztalat

Bán Elemér játszott is együtt Csutka Istvánnal apa-fia szerepben. A közönség sokáig nem csendesedett el, amikor a Hajdúnánásról származó művész elárulta: 1917-ben született. Debreceni középiskolai és budapesti zeneakadémiai tanulmányai után több városban és színházban énekelt. Felidézte a háború éveit, amit a kolozsvári színház társulatában élt meg, illetve azt az örömteli 1952-es évet, amelyben megalakult a Csokonai Színház operatagozata, s ő alapító tagja volt. Megosztotta a közönséggel, hogy megesett, Latinovits Zoltán helyett kellett beugrania egy műbe, alig egy napja volt a szövegtanulásra.

Tenki Ferenc épp azért vonzza a figyelmet, mert ő maga nem akarja, hogy hangsúlyos legyen a jelenléte. Humora és barátságos beszédmódja azonban főszereplővé teszi, ha megszólal. – Az édesanyám és testvérem a színházban dolgozott, gondoltam, benézek én is. Az ügyelő aztán egy órát győzködött, hogy nem fiatal fiúnak való pálya ez. Sokat kell bent lenni, éjszakai és hétvégi munkával jár. Mégis maradtam. Egy hónapot terveztem kellékezni, de pillanatok alatt eltelt az a sok év. Azelőtt moziba jártam, úgyhogy a színházban csodálkoztam, mint egy templomban.

Rábeszéltek az ügyelői állásra, aztán néha szerepekbe is behívtak, majd magam szórakoztatására filmet is készítettem – sorolta Tenki Réka és Tenki Dalma tehetséges, fiatal színésznők nagybátyja. – Megszívleltem Téri Árpád tanácsát, és sosem tekintettem a színházat munkának – zárta.

HBN–HABE | Fotó: Molnár Péter

Nem én voltam!

– Előre elnézést kérek, de ez történt. Amikor a jelenetben a sírás határán átsétáltam a színpad túloldalára – mondta finom modorával Csutka István, majd felpattant a székről, hosszú táncos lábaival szökkent kettőt, és ahogy leült, szellentéshangot mímelt. – A szerepből egészen kiesve, levörösödve csak annyit tudtam mondani: Nem én voltam. Azt hiszem, egész Debrecen arról az esetről beszélt egy ideig. Elképzelni sem tudom, ki tette oda akkor azt a párnát. – Ja, az a Jantyik volt – vetette oda lazán Tenki Ferenc. E párbeszéd mindent elárult a színész és ügyelő kapcsolatáról, szerepéről a színház szisztémájában.