Beszélgetés Baráth Pál festőművésszel

Debrecen - Baráth Pál: „… érző lélekkel megáldott emberek vagyunk, vissza kell térnünk az emberi dolgokhoz.”

Belépve a lakásként használt műterembe – vagy műteremnek használt lakásba –, nem kétséges, hogy a lakás tulajdonosának életeleme a festés – már az előszobában is keretezésre váró képek sorakoznak. Az olajfestmények Baráth Pál művészetének sokszínűségét tükrözik, aki arra a kérdésre, hogy mire készül jelenleg, azt válaszolja: Szeretnék végre egy jó képet is festeni…

A festészet nem csupán szakma, szerelem is, amiben vannak szépségek és gyötrelmek – s emellett költséges mulatság. Ezért kezdett el annak idején tanítani?

Baráth Pál: Bár nagyon szerettem tanítani, bevallom, valóban azért kezdtem el, mert kellett egy állás, amiből a családomat el tudtam tartani. Több mint 30 évig rajzot és művészettörténetet tanítottam a Csokonai Gimnáziumban. Most is vannak tanítványaim, igaz, ők már nem középiskolások, hanem felnőttek, akikkel időnként konzultálok egy-egy kép kapcsán.

Önt „szenvedélyesen kíváncsi” természete inspirálta annak idején erre a pályára?

Baráth Pál: Érdekel minden, ami a világban zajlik, nem elsősorban a politika, inkább az emberekkel történő események, de a természet, a biológia, a csillagászat, a filozófia is. A városképeket azért készítem, mert egyrészt szeretem az ábrázolt helyeket, másrészt a fény-árnyék, de különösen a fény megjelenítése megkapó számomra. A figurális, vagy a látomásszerű képeket akkor festem, amikor valami felbosszant, vagy megörvendeztet. Olyankor szinte átfutnak az agyamon a mindennapi – magánéleti, vagy a világban történő események, stb. – amik, gondolom, az „érzékenyebb” lényemen keresztül összerázódva egy látomásos kép megalkotására inspirálnak. Azért is festek ilyeneket ritkábban, mert csak akkor tör rám ez a fajta életérzés, ha már összegződik bennem minden. Az ilyesmit nem lehet erőltetni, ha jön, jön, ha nem, akkor festem a városokat, a csendéleteket – amik persze nem is olyan csendesek…

Annak, hogy valóban minden érdekli, jó tanúbizonysága a Lányok a tüdőszűrőn című festménye. Honnan jön egy ilyen ötlet?

Baráth Pál: Ezt nem tudom megmondani. Nyilván nem leskelődtem ott, amikor a nők bent voltak, meg nem is úgy néz ki egy igazi tüdőszűrő. Egyszer csak eszembe jut valami – főleg hajnalban –, és akkor nekiállok festeni. Amikor elkezdem, nem jelenik meg azonnal teljesen a kép, hanem idővel átalakul, mert „elviszi” az embert az anyag, no meg a gondolatok is.

Velence, Barcelona, Párizs, New York – csak néhány azon városok közül, ahol megfordult. Kiállítások, vagy tanulmányutak vezették ezekre a helyekre?

Baráth Pál: Volt egy-két kiállítás Franciaországban, melyen részt vettem - nem önálló, hanem az ottani művésztelepen a társaimmal készült műveké, de Európa majd’ minden országában jártam vagy művésztelepen, vagy magánemberként. A nagy szerelmem természetesen Párizs. Franciaország csodálatos hely.

Az utóbbi években a virágkarneválok kompozícióiról rajzokat készített egy kiadvány részére. Ön nem tervezett soha karneváli kocsit?

Baráth Pál: A virágkarnevál beépült a város kulturális életébe, régebben én is terveztem, és részt vettem néhány kocsi létrehozásában. Nincs semmi különös ebben, a kompozíció megalkotásában ugyan van némi izgalom, vagy érdekesség, de végül is az egész nem igazán művészi teljesítmény. Készítettem már más városoknak is látványterveket.

Melyik festési technika dominál önnél?

Baráth Pál: A tusrajzolás, a pasztell, az olaj, az akvarell. A lavírozott tus talán az egyik legnehezebb technika, de én mindig a dolgok nehezebbik oldalát próbálom megfogni - a másikat az ember viszonylag könnyen legyőzi. Viszont ami nagyon nehéz, és azért is festem sokszor: az anatómusság látszatát keltő figurális ábrázolás. Az igazi szakmai feladat, amit ha sikerül félig-meddig megoldani, az már jó érzéssel tölt el.

Mi a véleménye a nonfiguratív festészetről?

Baráth Pál: Mivel művészettörténetet tanítottam, nagyon sokszor „végigszaladtunk” a művészettörténeti korokon, és ugye jártam jó néhány külföldi és hazai múzeumban is. Az emberek - nemcsak Magyarországon, Európa keleti felén inkább – olyan dolgokat csinálnak, amelyeket már 80-100 évvel ezelőtt is készítettek. Én azért is kanyarodtam vissza az „ember”-hez, mert amikor az úgynevezett szuprematisták (a geometrikus absztrakció hívei – a szerk.) létrehozták a „Fehér alapon fehér négyzet”-et, azt gondolták, ez az abszolút vége a festészetnek. Mivel azonban érző lélekkel megáldott emberek vagyunk, vissza kell térnünk az emberi dolgokhoz. A nonfiguratív témával kapcsolatban annyit: az én figurális alkotásaimon a képzőművészet kifejező eszközei: kicsi-nagy, hideg-meleg stb., tehát a különböző kontrasztok ugyanúgy szerepelnek, mint egy nonfiguratív képen, csak ezeken látni is lehet valamit. Nonfiguratív képet csinálni: egy útnak a vége. Egy jó nonfiguratív festő alkotásából meg lehet azt állapítani, hogy tud-e klasszikusan rajzolni, vagy nem, ám az igazán jó nonfiguratív művész nagyon ritka. Ráadásul az a veszély is fennáll, hogy ha lefut a „divat”, lekerülnek a falról ezek a képek, nem fogják az emberek tovább megtartani. Az én képeim között is akad nem lakásba, hanem inkább kiállításra való, de egy kép mégiscsak egy tárgy. Tehát nem megyünk el odáig, mint néhány eszement figura, aki kijelentette annak idején, úgy 30 éve, hogy ő maga a művészet – és önmagát állította ki egy teremben. Én ezekkel a dolgokkal nem nagyon tudok mit kezdeni.

A Kaland a kerek erdőben című olajfestményét – amin éppen dolgozik – nem mesemotívumok ihlették?

Baráth Pál: Nem, semmi köze nincs a mesékhez, annak ellenére, hogy gyerekkoromban annyira szerettem a meséket, hogy esténként csak azokra tudtam elaludni, melyeket a testvéreim mondtak nekem. Most is szeretem a jó mesét, de a festészetemben nem használok ilyen motívumokat, még ha egyik-másik annak tűnik is.

- Kenyeres Ilona -

Európa című kiállítása március 4-ig látható a Méliusz Benedek Elek Fiókkönyvtárában (Debrecen, Piac utca 68.).

Baráth Pál festő- és grafikusművész