Van-e hozzá Férfi? … és Nő?

Nőnap kapcsán a nőkről, a női szerepekről írni akár hálás feladat is lehetne. Dr. Szabó-Tóth Kinga írása.

Hálás, mert lehetne sok szépet írni az anyaságról, a nők családot összetartó szerepéről, a nőről mint lelki-testi-szellemi társról, mint meleg kályháról, amely mellé jó odakucorodni – nemcsak hűvös téli estéken persze….

Én azonban most inkább arról szeretnék írni, hogy milyen változásokon mentek át a nők és a férfiak, miért is járunk kötéltáncot, miért érezzük úgy, hogy minden bizonytalan körülöttünk, miért érezzük úgy, hogy a férfiakat meg kellene mentenünk mert baj van velük (velünk persze semmi), miért érezzük úgy, hogy semmi sem biztos, csak a bizonytalanság. De az kézzelfoghatóan, tapinthatóan és nagyon.

Fontosak az érzéseink, fontosak az érzelmeink. Szinte mindenünket odaadnánk azért, hogy boldogok legyünk. Legalább egy hétre. Legalább egy napra. Legalább csak erre az órára. Nehezen megy. Minőségi kapcsolatokat szeretnénk – mint ahogyan fontos a minőség általában is, fontos a minőségi étel, fontos, hogy gyermekeink minőségi oktatást kapjanak. Folytathatnánk a sort végestelen végig… Szerelmet szeretnénk, igazi férfierőt. Biztonságot, önmagáért, a cselekedeteiért, a családjáért, a gyermekeiért felelősséget vállalni tudó és akaró férfiakat.

Van-e hozzá férfi? Tesszük fel a kérdést rendre önmagunknak, egymás között, különböző körökön és kurzusokon és bizony a válaszok mögött ott van egy általános társadalmi bizonytalanság – és a válaszok mögött ott vannak saját bizonytalanságaink is. Párterápiát végző szakemberekkel beszélgetve kiderül: a párok rendre elmondják, hogy baj van a kapcsolatukkal, változást szeretnének. Mikor elhangzik a kérdés, hogy valójában mi a baj és milyen változást szeretnének, az addigi biztosnak hitt válaszpanelek egyszerre csődöt mondanak és újra ránk köszönnek saját és társadalmi bizonytalanságaink.

Tényleg. Mit is akarunk egymástól? Akarunk-e még egymástól valamit? Vagy már csak virtuális kapcsolatokban tudunk létezni, melyek azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy vannak, hogy léteznek, hogy ott lesznek és mi ott leszünk, mindig és mindenkor, de csak a valódi, az igazi hiányban derül ki, hogy valójában soha nem is voltak, nem léteztek, mindez csak határtalan képzeletünk szüleménye: nem lehet beléjük dőlni, nem lehet rájuk hagyatkozni, nem lehet bennük megmerítkezni, nem lehet velük valódi kérdésekre valódi válaszokat kapni, nem lehet velük jóízűeket hallgatni, mint ahogyan nem lehet egy kiadósat beszélgetni, egymást értelmezni – főleg megérteni.

Mi nők mindent tudunk a férfiakról persze. Azt is tudjuk, pontosan tudjuk, hogy mit akarunk. Akarjuk a kenyérkeresőt, akarjuk a megbocsátót, akarjuk az életvidámat, akarjuk az álmodozót, akarjuk a gondoskodót, akarjuk a kiváló gyermekpesztrálót és pelenkázót – igen, mindezt akarjuk, feltétlenül és egyszerre akarjuk. Akarjuk, hogy mindig ott legyen, akarjuk, hogy mutasson példát, akarjuk, hogy mutasson utat – ugyanakkor akarjuk, hogy keressen, ugyanakkor akarjuk hogy mellettünk legyen. Nagy energiákkal küzdünk (mi nők és ők férfiak) „Nagy Projektek” megvalósításán, nagy energiákat mozgósítunk, hogy jól nézzünk ki, nagy energiákat mozgósítunk, hogy fittek legyünk, nagy energiákat mozgósítunk, hogy jól teljesítsünk a munkahelyeinken.

Vajon, ha ugyanennyi energiát fektetnénk mi nők és ők férfiak abba, hogy megértsük a társunkat, ha ugyanennyi energiát (na jó, egyezzünk ki a felében legalább) fektetnénk abba, hogy a társunkat meghallgassuk, ha ugyanennyi energiát fektetnénk abba, hogy valódi beszélgetéseink legyenek azzal az emberrel, aki elvileg életünk egyik legfontosabb szereplője, akkor vajon nem működnének-e jobban családi kapcsolataink, nem lennénk-e jobb társak, nem lennének-e boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak a gyerekek és ami talán van ilyen fontos, de csak halkan mondom: nem lennénk mi is boldogabbak, elégedettebbek, nem gondolnánk-e vajon többször arra, hogy az életünk szerethető is lehetne valójában. Vajon nem éri-e meg életünk legszebb, legizgalmasabb, igazán fontos „projektje” ezt az energiát? Ezt a befektetést? Vajon van-e ehhez Férfi? És van-e ehhez Nő?

Szerzőnk intézetigazgató, egyetemi docens.