Olvasói levél: Úgy szeretnék magyar lenni!

Debrecen - Előzmény: unokabátyám 1969-ben ment ki Németországba (akkor még NDK) dolgozni. Mivel tartósan ott vállalt munkát, sőt azóta életvitelszerűen ott él (ma már a régi NSZK-ban), le kellett adni magyar személyi igazolványát. Magyar állampolgárságát megtartotta, melyet azóta „csak” útlevelével tud igazolni. Időközben megnősült, német nőt vett feleségül, két gyermekük született, már mindkettő önálló életet él. Az utóbbi időben öröklés címén egy lakás tulajdonosa lett, ahol édesanyja lett a holtig tartó haszonélvező. Mivel nyugdíja az átlagos magyar nyugellátás (értsd: a megélhetéshez kevés…a többit meg tudjuk) szintjén mozog, kénytelen igénybe venni unokabátyám anyagi segítségét, hogy a napi megélhetésének biztosításán túl ki tudja fizetni a rezsit, a gyógyszert, az élelmet…mert már csak ennyi igénye van. Ruházkodásra, szórakozásra, kultúrára nincs különösebb igénye (nem is igen futná a nyugdíj összege). Unokabátyám úgy döntött, hogy bejelentkezik saját tulajdonú lakásába, ideiglenes lakcímet, tartózkodási engedélyt igényel saját hazájában, saját tulajdonú lakásába. Gondoltuk mi... Csakhogy koránt sem ilyen egyszerű a dolog.

Folytatás: Felkerestem – amúgy tájékozódási szinten– a helyi okmányirodát, ahol rövid várakozás után készségesen fogadott az ügyintéző. Miután elmondtam,hogy mire van szükségem, rövid tájékoztatást adott, majd további érdeklődésem kielégítése okán megkérte kolléganőjét, hogy oldják meg együttesen a problémát. Kiderült ugyanis, hogy unokabátyám magyar ugyan, de nem olyan magyar, mint az összes többi magyar,sőt még csak nem is olyan, mint a határon túli magyar magyar, hanem ő úgynevezett passzív magyar. Tehát őt vissza kell honosítani, mert amíg nem magyar (akkor hát mi?), addig nem kaphat tartózkodási engedélyt. Még jó hogy nem kell offshorealapú letelepedési engedélyt vásárolnia attól, aki... a többit meg tudjuk. Szóval az ügyintézők lelküket kitették, hogy segítségemre legyenek, arra kértek, hogy unokabátyám minden okmányt hozzon magával, amivel be tudja bizonyítani, hogy magyar. Némi túlzással (ezt nem ők, hanem én mondom): születési és halotti anyakönyvi kivonatát (ha még él), házassági anyakönyvi kivonatát, a gyermekek születési anyakönyvi kivonatát, kisdobos- úttörő- KISZ tagsági igazolványát, tulajdoni lapot, újraoltási bizonyítványait, tüdőszűrési-és AIDS leleteit (nehogy már valami fertőző beteg magyart fogadjunk be).

Jelen: és akkor megjelentünk az említett az okmányirodában, ahol újabb ügyintézőhöz vezérelt sorsunk. Kezdtük magyarázni unokabátyám magyarságát. Nagy volt a megértés, szerettek bennünket, mert két és fél órán keresztül négy-öt kolléga oldotta meg ügyünket azzal, hogy az adatok rögzítése, a jegyzőkönyv felvétele, a lakcímnyilvántartó kitöltése után, a szükséges iratokat áttette illetékességből a Piac utcára. Ja, közben még át kellett mennünk a postára befizetni 3.000 forint illetéket. Merthogy ennyibe kerül egy magyar embernek bizonyítani magyarságát. Ahhoz képest (lásd a fentiekben említett letelepedési engedély offshore szálait) még olcsón meg is úsztuk. Közben eszembe jutott, ki volt az a csoda-agy, aki a Kálvin téri okmányirodából kitelepítette a postai befizetés lehetőségét? Mert ha valami jól működik, mi a fenének kell megszüntetni? Most aztán bármilyen csekkbefizetésével át kell caplatnia Nagypostára, aztán vissza, aztán várni, aztán odaadni a befizetett csekket, aztán várni, hogy intéződjenek a dolgok. (Ezt már átéltem néhány hónappal korábban, amikor személyi igazolványt és jogosítványt cseréltem.) Hátha ez a megjegyzés elgondolkodásra készteti az illetékeseket. Két és fél óra múlva – barátságosan elköszönve az ügyintéző hölgyektől – abban a boldog reményben kezdte meg unokabátyám és felesége ittlétének nyugalmas napjait, hogy 60 napon belül –én mint megbízott– kézhez vehetem ideiglenes tartózkodási engedélyüket… legalább is ezt hihetné a naiv olvasó. Mert két nap múlva felhív telefonon egy újabb ügyintéző, elnézést kér, kulturáltan bemutatkozik, megkérdezi, hogy zavarhat-e, és sűrű bocsánatkérések közepette tudatja velem, hogy a lakcímnyilvántartó lapon unokabátyám elfelejtette aláírni a „szállásadó” rovatot, miszerint beleegyezik, hogy, ő mint tulajdonos, mint szállásadó, belegyezik abba, hogy ő mint ideiglenes lakcímért folyamodó magyar állampolgár a saját lakásába bejelentkezhet. Most itt tartunk. Hajrá magyar kormány! Hajrá bürokráciamentes Magyarország! Hajrá magyarok! Gyertek haza!

- Kerékgyártó Kálmán, Debrecen -