Attól, hogy lőnek, még muszáj aludni

Debrecen - Az MTVA fotóriportere, Czeglédi Zsolt mesélt nekünk élete első olimpiai kiküldetéséről.

A Hajdú-bihari Napló egykori fényképésze, Czeglédi Zsolt néhány esztendeje már az MTVA kötelékében dolgozik. Számos remek fotósorozat kikerült már a keze alól, mára elismert név a szakmájában. Ahogyan Debrecenben mindenki ismeri, Cega a nyáron megjárta a riói olimpiát. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

Sok-sok kiemelt eseményt fotóztál már pályád során, de vélhetően az olimpia az mindnél különb élménnyel ajándékozott meg. Volt-e benned a szokottnál nagyobb drukk vagy elvárás az indulás előtt?

Czeglédi Zsolt: Nem volt bennem különösebb elvárás, dolgozni mentünk, amiért kiküldtek bennünket, azt teljesítenünk kellett. Az izgalmat számomra az okozta, hogy ez volt az első olimpiám és a repülőjegy foglalás miatt teljesen egyedül utaztam egészen Rióig. Amikor összepakoltam és a hétfő déli indulás előtt ott álltam a bőröndökkel, akkor villant belém, hogy most elmegyek egyedül egy olyan helyre, ahol még sosem jártam. Nem Európába készültem, hanem át kellett repülnöm az óceánt, egy távoli földrészre indultam, ahol meg kellett oldanom minden felmerülő problémát.

Mennyi ideig tartott az út?

Czeglédi Zsolt: A debreceni lakásunktól a riói szállodáig másfél napot utaztam egyhuzamban. Vonattal Budapestre mentem, a Liszt Ferenc reptértől Frankfurtba, onnan Sao Paulóba, Sao Paulóból pedig Rióban vezetett az utam. A reptérről buszjárattal el az olimpiai parkig, a parkból pedig egy újabb autóbusszal elmentem a szállodáig. Másfél nap utazás után megérkeztem, lepakoltam, pár dolgot elrendeztem, fogat mostam és szálltam vissza a buszra, indultam dolgozni. Az MTVA-s kollégák 4-5 órával később érkeztek, vagyis két napig folyamatosan ébren voltam, közben pedig dolgoztam. Megérkeztem egy tök ismeretlen helyre, egy olyan eseményre, amilyenen még sosem jártam, azaz fel kellett deríteni mindent és úgy végeznem kellett a munkámat.

Miként lehet felkészülni egy ilyen típusú feladatra? Érdekelne például, milyen oltásokat kaptál.

Czeglédi Zsolt: A kötelező oltásokat adták be: hepatitisz A, hepatitisz B, sárgaláz és tífusz ellen. Az MTVA-s értekezleteken nagyon sok útmutatás kaptunk. A stábunkból az én megérkezésem előtt már Brazíliában volt öt ember, ők sok technikai és egyéb információval elláttak minket. Megmondom őszintén, ha most újra indulnék, egészen másképpen vágnék neki. Valójában fizikailag kell erre rákészülni, s nem mentálisan, mert iszonyatosan nehéz reggel hattól másnap hajnalig dolgozni.

Maga a munka miben volt más, mint amihez addig hozzá szokhattál?

Czeglédi Zsolt: Meglepő volt számomra, hogy roppant tömény volt az események folyása, emellett a logisztikai része sem volt egyszerű, hogy mindenhová időben eljusson az ember és persze a kattintás után azonnal megérkezzenek a képek itthon. Amikor a vívó Szilágyi Áron megnyerte az olimpiai bajnokságot, elkészült az a kép, amelyen éppen eldobja örömében a sisakját. Azt hárman, három helyről fotóztuk a kollégáimmal. Teljesen véletlenül pont felém fordulva kezdett örülni, ott dobta le a fejvédőt. Amikor exponáltam, kettő és fél perccel később már MTI-kiadásban volt a fotó, s átfutott egy szerkesztőn is.

Ilyenkor nem a te dolgod volt a kép megszövegezése?

Czeglédi Zsolt: A magyar aranyesélyes eseményeknél megírták nekünk előre a szöveget, és ha volt rá időnk, akkor csak egyszerűen bemásoltuk azt a pár mondatot. Erre volt a legritkábban példa, legtöbbször itthon két szerkesztő bent ült hajnali műszakban és nézték az élő közvetítést, azzal párhuzamosan várták a kép megérkezését. Ez nagy koncentrációt igényelt a benti kollégáktól is. Áron ledobta a sisakot, a kártyát rögtön ki a gépből, laptopba be, és már küldtem is Budapestre. A szerkesztő megszövegezte és két és fél perc múlva már használhatták a médiumok a fotót.

Mint említetted, utólag már másként készültél volna fel fizikálisan. Mit tettél volna ennek érdekében?

Czeglédi Zsolt: Igazán kint tapasztalja meg az ember, mit is jelent ez, amikor folyamatosan a hátán van a hátizsák, a több kilós felszerelés. S amikor ezzel kell gyalogolni vagy állni több órán keresztül, erre jobban rá kellett volna edzenem.

Milyen körülmények nehezítették a munkádat? Mert ha jól olvastuk, nem ment minden flottul a braziloknál.

Czeglédi Zsolt: Gyakorlatilag mindent meg lehetett oldani, csak volt, amit nehezebben, volt, amit könnyebb. Mindig a medve és a nyuszi jut eszembe a viccből. Amikor a medve megy az erdőben a listájával, mondja a rókának, meg kell, hogy egyelek, mert rajta vagy a listán. Megy tovább, találkozik a farkassal, mondja, rajta vagy a listán és őt is megeszi. Találkozik a nyúllal, vele is közli, rajta van a listán, ezért most megeszi, mire a nyuszi azt mondja: akkor húzzál már le a listáról! Erre a medve azt mondja, „ja, oké” és továbbáll. Nagyjából ilyen volt a szervezés is. Semmi improvizáció nem volt a brazilokban. Nagyon segítőkészek voltak, de sokszor nem tudtak segíteni, mert nagyon ragaszkodtak ahhoz, amit a Nemzetközi Olimpiai Bizottság előírt számukra. Holott a NOB-nál nem láthattak előre minden helyzetet százszázalékosan. Lehettek volna a szervezők rugalmasabbak, mint ahogyan meg is oldottak mindent, csak olykor ennek érdekében szinte veszekednünk kellett. Minden működött, ám azoknak az elmondásából megtudtam, akik már voltak olimpián korábban is, hogy máshol minden gördülékenyebben ment. A több tízezer önkéntesből, akinek az volt a mellére tűzve, hogy „I speak english”, az abban különbözött a többitől, hogy értelmesebben tudott nézni a kérdést meghallván. Viszont remekül beszéltek portugálul! Azt tudni kell, hogy minden egyes helyszínen volt minden sporteseménynek egy fotómenedzsere, illetve az egész olimpiának volt egy fotós főnöke. A menedzserek jól beszéltek angolul, mindegyiknek volt egy fotós teamje, ők azért voltak jelen, hogy a mi munkánkat segítsék. Ők pedig pláne ragaszkodtak a leírtakhoz, ám a fotómenedzser megértette a mi igényeinket és segített.

Úgy tudom, számodra különösképp felejthetetlenül indultak a játékok: első nap mindjárt az első magyar aranyérmet, Szász Emese bajnokságát sikerült megörökítened.

Czeglédi Zsolt: Amikor valamelyik honfitársunk döntőbe jutott, megpróbáltuk úgy szervezni, hogy többen is ott legyünk fotózni Illyés Tibor és Kovács Tamás kollégámmal. Ez úgy jött össze az első napon, hogy mindketten egy másik eseményen voltak, ezért az első olimpiámon, a első napon egyedül fotóztam az első magyar aranyat. Ez óriási élmény volt! Az eredményhirdetésre megérkezett Illyés Tibi, akkor már ketten fényképeztük Emesééket.

Sok mindenre nem jutott időd a munkán kívül, ez nyilvánvaló.

Czeglédi Zsolt: Az olimpia után két és fél nappal indultunk haza, ebben a bő két napban tudtuk megnézni a város nevezetességeit: a Megváltó Krisztus szobrát, a Cukorsüveg-hegyet és a Copacabanát.

Milyen volt a szálloda, ahol laktál?

Czeglédi Zsolt: Teljesen európai, négycsillagos szálloda volt, az óceánparttól kétszáz méterre állt. Tehát ezzel semmi gond nem volt, csupán egyszer fordult elő, hogy hajnal négy órakor arra ébredtünk, eldördült négy-öt pisztolylövés. Ezután vártuk, hogy szirénázó rendőr autók érkeznek, de nem történ semmi, így aztán aludt mindenki tovább. Valaki elrendezte a problémáját valakivel.

Mit adott számodra az olimpia szakmailag, illetve az élményeket tekintve?

Czeglédi Zsolt: A megszerzett tapasztalatokat, ha úgy alakul, a következő olimpián tudom majd kamatoztatni. Reméljük, ez megvalósul a jövőben, mert a szerkesztők elmondása szerint is remek csapatot alkottunk a kollégákkal. Nyilván a mindennapi munkámra is kihat, amivel Rióban gazdagodtam. A gyors, flottul működő munkavégzés ezután még jobban megy majd. Az élmények? Mint azt említettem, az első aranyérem mindent visz. A másik nagy élményem a Brazília–Honduras futballmeccs volt, 75 ezer néző előtt. Amikor megérkeztünk, három percre rá Neymar betalált a házigazdáktól, hatalmas fíling volt tapasztalható a stadionban. Mondhatnám a megnyitó ünnepséget is, de tulajdonképpen az egész olimpia egy hatalmas élmény volt. Szerintem csak egy-két év múlva fog bennem leülepedni, amikor minden elcsöndesedik. Most még sok minden szól az ötkarikás játékokról, a paralimpiáról, de amikor nagyjából félúton leszünk Rio és Tokió közt az időben, akkor fog ez letisztulni igazán.

Mennyi idő után sikerült aztán a hazai viszonyokhoz „akklimatizálódnod”?

Czeglédi Zsolt: Hazaérkezésem után sokkal nyugodtabban tekintettem az itteni világra. Kint nagyon felértékelődött minden apró dolog szerepe. Például az ivóvízé, az ételé vagy az alvásé. Az például, hogy kint nem ihatsz bele a csapba, mert azt a mi szervezetünk nem bírja. Hajnalban, az úszócsarnokból kifelé jövet még két és fél órás utazásra vagy a szállástól, s azon gondolkozol, van-e otthon palackos ásványvized fogmosáshoz vagy nincs. Esélyed nincs megállni egy boltnál, a stadiontól elvisznek az olimpiai parkig, ott megint nem tudsz venni és indulsz a szállodába, de nem tudod, lesz-e vized vagy sem. Vagy az, hogy mit tudsz enni? Reggeli megvolt a szállodában, napközben talán megebédeltél aranyáron. Az óceánparton állnak a helyi „üvegtigrisek”. Ami vagy nyitva lesz még éjjel, vagy nem. Vegyük az alvást! Hajnal háromkor hazaértem a szállodába, s fél hatkor fel kellett kelnem. Két és fél óra alvás után ráz a hideg, fájnak az ujjbegyeid, indulnod kell zuhanyozni és le kell menned enni, mert ha nem eszel, nem lesz energiád. Összecuccolsz, felülsz a buszra és próbálsz valamennyit aludni az utazás alatt. Megérkezel, becsekkolás és kezdődhet a munka. Tehát ezek az alapvető szükségletek nagyon felértékelődtek.

- Tamás Nándor -

A kitartás a sportfotós alaperénye

Ugyan sporteseményeken fotóz, de zsánerképeket is készít, amelyeken az érzelmek dominálnak. Interjú Derencsényi István fotóriporterrel.