"Az énekművész nem két lábon járó hangszalag"

Debrecen - Erős törekvést tapasztal az itt élő művészek és a vokális kultúra segítésére. Interjú Mohos Nagy Éva énekművésszel.

Harminc éven át énekelte az operairodalom legjelentősebb szoprán szerepeit, a Toscától a Hunyadi László Szilágyi Erzsébetéig, majd úgy döntött, átadja a stafétabotot tanítványainak. Jelenlegi „szerepe” szerint prof. dr. Mohos Nagy Éva, a Csokonai Színház örökös tagja, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar magánének tanszékének vezetője, egyetemi tanár.

Mióta él Debrecenben?

Mohos Nagy Éva: 1975-ben kerültem ide, amikor beugrással énekeltem Verdi A végzet hatalma című operájának női főszerepét. Azóta itt élek. Harminc főszerepet elénekeltem, s bár Budapesten születtem, tősgyökeres debreceninek érzem magam. Ízig-vérig az opera és a vokális kultúra híve vagyok.

Sikeres operaénekesként miért érezte szükségét a doktori cím megszerzésének?

Mohos Nagy Éva: Zongora-, és szolfézstanárként végeztem Szegeden, utána lettem operaénekes. Később elvégeztem a főiskolát ének szakon, majd a budapesti Zeneakadémiát, már operaénekesként. Művészi pályám mellett sohasem hagytam fel a pedagógiai gyakorlattal. Először a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola, majd a Debreceni Egyetem Magánének Szak tanára lettem. Egyre világosabbá vált számomra, hogy ez a pálya nemcsak a gyakorlati, de az elméleti tudást is megköveteli, hiszen attól, hogy valaki jó operaénekes, még nem biztos, hogy jó tanár is, mert az egy másik szakma. S bár harminc éven keresztül sikerrel énekeltem, igen sok helyen, az előadóművészi gyakorlat és tudás még nem elég az egyetemi oktatáshoz. Az nem ugyanaz, mint ahogyan most „praktizálok”, énekpedagógusként. Szerettem volna a gyakorlati tapasztalataimat a zeneoktatás nyelvén megfogalmazni, ezért a disszertációmat a magyar énekpedagógia történetéből írtam. Az énekművész nem két lábon járó hangszalag. A tanárnak nagyon kell ismernie a hangadó szervek működését. Minden embernek más a hangadó szerve, a fizikai és lelki felépítése, egy énekes soha nem hallja magát, mert amit belülről hall, az a száj-és orrüreget összekötő kis cső belső rezgése. A művészi előadás érdekében a zenei és lelki kifejező erőt és fiziológiai adottságokat egyszerre kell a hangi megformálás szolgálatába állítani. Az ének oktatása felsőfokon nem csupán a hang fejlesztését jelenti, úgy csiszolgatjuk a tehetséggel megáldott fiatalokat, mint a gyémántot. Természetesen, akiben nincsenek meg azok a tulajdonságok, amelyek őt a művésszé érésre predesztinálják, az a tanári pályát választhatja, de az már egy külön szak nálunk. Az énekmester a tanítványai életéért, fejlődéséért felel, és ezáltal a magyar vokális kultúra színvonaláért is. Ezért éreztem kötelességemnek tovább képezni magamat.

Fotó: Derencsényi István

Hogyan látja az utánpótlás kérdését?

Mohos Nagy Éva: Utánpótlás, azaz tehetséges fiatalok mindig vannak, az más kérdés, hogyan tudnak majd valóban művésszé érni. Úgy látom, ez még nem megoldott Magyarországon és Debrecenben. Az a vokális hagyomány, amibe én itt kezdő énekesként belecsöppentem, pezsgő színházi életet eredményezett, és volt egy komoly művészi színvonal, amihez fel kellett nőni, és amit tartani kellett. Boldog voltam, hogy debreceni operaénekesként nem éreztem magam soha vidékinek az országban – a Magyar Rádió minden opera előadásunkat egyenesben közvetítette. Több mint fél évig tanultunk egy darabot. A rendszerváltás után azonban sok minden megváltozott és volt, ami nem sok jót hozott a vidéken élő művészek számára. Én azonban most ismét nagyon erős törekvést tapasztalok az itt élő művészek és a vokális kultúra segítésére. Ilyen nagy előre lépésnek tartom az opera és oratórium mesterszak sikeres akkreditálását 2006-ban. Addig csak Budapesten a Zeneakadémia opera szakán képeztek okleveles operaénekeseket. A Csokonai Színházzal is jó kapcsolatot ápolunk. Mozart: Don Giovanni című ifjúsági előadásunk a teátrummal közös produkcióban készült és nyilvános vizsgaelőadáson diplomázott két hallgatónk. Az idén is tervezzük együttműködésünk folytatását.

Úgy tudom, tanítványaival nemrégiben a nagyváradi színházban is felléptek…

Mohos Nagy Éva: Nagyváraddal több mint tíz éve jó kapcsolatot ápolunk. Szándéknyilatkozatot írtunk alá októberben az egykori Bihar-Bihor énekverseny újjáélesztése érdekében. Igen jó Váradon is a képzés, kiválóak a tanárok, és ugyanolyan tehetségesek a hallgatók, mint nálunk. Tavasszal a Nagyváradi Filharmónia koncerttermében közös opera és operett gálát tartottunk a Nagyváradi Egyetem ének szakos hallgatóival, majd májusban egy nagyváradi egyetemista, Aronescu Norbert énekelte magyar hallgatókkal közös előadásban a cívisvárosban a Szerelmi bájital Dulcamara szerepét. Nagyon szeretnénk, hogy a határainkon túl is ismerjék, kedveljék az emberek az operát, és ne azt mondják rá, hogy nehéz műfaj. Az egyetemen jelenleg a vizsgákra készülünk, s szeretnénk az újonnan felvett tehetségeket is a szokásos színvonalhoz szoktatni, tanítani. Mivel én egész életemet énekművészként éltem, nekem nem mindegy, milyen sors vár rájuk, és a debreceni opera kultúrára. Minden vágyam, hogy azt a tudást, amit öt év alatt megszereztek, tovább tudják érlelni, hogy ne csak énekesek, hanem énekművészek legyenek.

- Kenyeres Ilona -