Olvasói levél: Búcsú a Bartók Teremtől

Debrecen - Európa számos nagyvárosában, ahol a zene művelésének és hallgatásának mindennapos gyakorlata van, létezik egy-egy központi hangversenyterem. Ezek közül jó néhány világhírű lett, a zenekultúrát támogató polgároknak és az ott fellépett világnagyságoknak köszönhetően.

Néhány esetben elég csak kimondani a terem nevét és mindenki rögtön tudja, hogy az melyik városban van. Ilyen többek között a „Grosser Musikvereinssaal” vagy a „Concertgebouw” is. De a zürichi, a müncheni, vagy a düsseldorfi „Tonhalle” is hasonló minőséget jelent a zenében jártasak számára.

Nemzedékek sora

A mi „Tonhallénk” a Bartók Terem volt. A közelmúltban kirekesztették városunk hangversenyéletéből. Majd egyszer a konferenciaturizmus céljait fogja szolgálni. Generációk hosszú sora járt ide feltöltődni zenével, „honnan mint örök forrásból merít az örök emberi lélek, mikor az egyedül szavakkal kifejezni nem tudott érzések és gondolatok feszültségében enyhülést keres, jókedvének szabad folyást, kétségei közepette megnyugvást.” (Dr. Kölcsey Sándor polgármester – 1937). Nehéz lenne felsorolni, hogy működésének hosszú évtizedei alatt hány kiváló magyar vagy külföldi zenekarnak, énekkarnak, szólistának és karmesternek tapsolhatott itt a debreceni közönség. S hány ezerre tehető azoknak a kórustagoknak a száma, akik a dalostalálkozókon és kórusversenyeken, időről időre teleénekelték a patinás termet (gyakran a várost is!), és vitték hírét az itt élő polgárok zeneszeretetének. Ezt elsősorban azoknak az elődeinknek köszönhetjük, akik a zene és általában a kultúra iránti elkötelezettségükkel megteremtették a város zenei életét, létrehozták a Zenekedvelők Körét, melynek fénykorában több tényleges támogatója volt, mint ahányan ma hangversenybérletet vesznek Debrecenben. Mindez – a szintén jobb sorsra érdemes Zenede mellett – a mai Bartók Teremben csúcsosodott ki.

Az elkeseredés hangjai

Éppen ezért, a hely szellemére és hagyományaira is hivatkoznunk kell akkor, amikor hangot adunk elkeseredésünknek, látva azt, hogy komoly érték megy veszendőbe. A Bartók Terem az ország egyik legjelentősebb hangversenyterme volt! A konferenciaturizmusba történő esetleges bevonása ahhoz hasonlatos törekvés, mint amikor Moszkvában annak idején az egyik templomból telefonközpontot csináltak. Tönkretétele már akkor elkezdődött, amikor a középerkélyt beépítették, és stúdió lett belőle. Majd az infrastruktúrát hagyták leamortizálódni. Utóbb már az oldalerkélyekre sem lehetett fölmenni. Hatalmasat tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a Kölcsey Központ pótolni tudja az elhagyott Bartók Termet! Mindenekelőtt azért, mert sokkal rosszabb az akusztikája. Ezen a színpad alkalmi lesüllyesztése sem sokat segít, mert amennyivel jobb így a hangzás, ugyanannyival jobban hallhatóak a zenekar(ok) belső hangarányainak esetleges kiegyenlítetlenségei is… Az „intenzíven üres” (Makovecz) betoncsarnokban pedig soha nem lesz olyan a hangversenyek előtti várakozás közös izgalma, mint a Bartók Terem oly sokszor zsúfolt kerengőjén, mely körülölelte a termet. Miként odabent a hangok a hűséges közönséget. (Egyébként: a Kölcsey már most is konferencia-központ, közvetlen szállodai lehetőségekkel…)

Minden igényt kielégítő…

Úgy tudjuk, a tervek szerint épülni fog a Csapó utcán, a félbehagyott Latinovits Színházzal átellenben egy modern, minden igényt kielégítő újabb hangversenyterem. Ismerve a mai építészet és építészek sokféleségét (és az egyik üvegtetős tervet), többekkel együtt abban reménykedem, hogy ezúttal, az oly sokszor tapasztalható belső önmegvalósítási kényszer nem fog funkcionális zavarokat okozni az épületben…

Addig is, amíg ez kiderül, álljon itt Kodály Zoltán szűkszavú válasza, mellyel az új Himnusz megírására történt felkérést visszautasította: „Jó a régi…”

- Molnár Zsolt, Debrecen -