Csokonai és barátai a Nagyerdőn

Debrecen - Értékeink nyomában című sorozatunk a kollégium gyűjteményeinek, nagykönyvtárának, múzeumának nevezetességeit mutatja be.

„A fa olyan súlyos gyümölcsöt hozott, amelyet már nem volt képes elhordani” – szemléltette találó allegóriával az iskolateremtő professzor, Barta János Csokonai és debreceni környezete (benne a Kollégium) kapcsolatát. E képes beszédből kiérezhető az is: a többinél méretesebb, hatalmas „gyümölcs”, még ha akarna, sem tudna mindig a fán maradni… Ezt a megtestesült, megszemélyesült, a korban a legkevésbé sem veszélytelen öntörvényűséget, a zseniális és szabad, természeti embert, tanárt jeleníti meg a Debreceni Református Kollégium egyik freskója, a Csokonai a Nagyerdőn című falikép. A mintegy öt méter magas és csaknem három méter széles festmény a költő emlékszobájának bejárata fölött csodálható meg.

A Debrecenben született Gáborjáni Szabó Kálmán (1897–1955) festőművész 1922 és 1945 között volt a Kollégium rajztanára. Tizenhét festményből áll az 1937 ősze és 1938 szeptembere között alkotott, az Oratóriumhoz vezető lépcsőház második emeleti folyosójának felületén végighúzódó freskósora. A Csokonai a Nagyerdőn sokáig nézhető, töprengésre késztet. A képen a költő és pedagógus „a baráti társaságával látható”, mint erre Fekete Károly – Barcza János könyve (Őrállók és örökhagyók. Műalkotások a Debreceni Református Kollégiumban) is utal. Ugyanez a kötet idéz a művész emlékezéséből (Hogyan festettem a kollégiumi falfestményeket?). A szóban forgó képről így vall alkotója: „Nagy kedvvel kezdtem hozzá, hiszen ez a téma volt talán az első, ami a Kollégium történetéből legjobban érdekelt. Itt még színesebben festhettem, mint az eddigi képeknél. A diákok, s maga Csokonai is színes parasztszövetből készült ruhát viseltek.”

Nem alárendelt viszony

A citált szerzői megállapítás, továbbá az alkotó vallomása és a kép egyik ifjának ruházata, a tóga (ezt felsőfokú tanulmányokat folytató diákok viselték) azt a tényt erősíti, hogy Csokonai a hallgatóival szellemi partnerséget alakított ki, baráti viszonyt ápolt. Így látta ezt életrajzírója, Domby Márton is: „A tanítványaival való bánásmódja is egészen különbözött attól, mely ott [ti. a Kollégiumban] szokásban volt. Egy 21 éves ifjú inkább barátainak hitte az ővele csaknem egyforma idejű ifjakat, mint tanítványainak.” Ezt az attitűdöt ismerte a festőművész is. Bizonyos tehát, hogy szándékosan nem a kép középpontjába helyezi a költőt, de úgy komponál, hogy mégis úgy érezzük, a tanár-poéta a centrális alak, a minden pozőrségtől mentes, zseniális ember, amint a barátai-diákjai körében, eredendő természetességgel, fesztelenül magyaráz. Rendkívül színes egyéniség ő, poeta doctus és homo ludens egy személyben, a „közületek való vagyok” tudatában és gyakorlatával élő nevelő-oktató és művész.

G. Szabó Botond szavával: Csokonai „rousseau-i ihletésű, nagyerdei sétákkal gazdagított nevelési gyakorlatot” folytatott. Ez a különleges atmoszférájú falfestmény az adys „élet zengi be az iskolát” erejével hat. Tanújele annak, hogy e filozofikus, mély gondolatokat közvetítő költőnkre úgy tekinthetünk, mint az Istenben, önmagában, a természet mindig létvigaszt is nyújtó erejében és diákjaiban egyaránt hívő emberre és pedagógusra.

S némiképp a Jókai leírta Csittvári krónika (az És mégis mozog a föld című regény nyitánya) hangulatát is képes megidézni ez az elevációs freskó. Azt is tanúsítja: Csokonai – noha, mint Németh László írta, Goethe mellett kora legnagyobb lírikusa volt –, soha, egy pillanatra sem tekintette leereszkedésnek diákjaival való kommunikációját. A hangulatos életkép részei a kulacs és pipa mint a Nagyerdőn időző Csokonai termékeny társalgásának, kvaterkázásának rekvizitumai. A természet nemcsak háttér, díszlet itt, hanem a szabadság szentélye, a – literatúra és a zene mellett egyebek között a botanikához is mélyen értő – írásművész, polihisztor éppen itt és éppen most alkalmas oktató terepe. Két fa óvó boltozata alatt, szabadon, kötetlenül, életszerű alakzatban beszélgetnek a fiatalemberek. Olyan miliőben, amelyben mind a tanár, mind a rá – minden partnerség mellett is – felnéző, őt érzékelhetően bámuló, csodáló, szavain gondolkodó diákság igazán otthon és rendkívül jól érzi magát, önazonosságuk tudatában.

Ami a tanrendből hiányzott

Csokonai – mai életrajzírója, Bertók László szavaival – „a szép tavaszi idő beálltával az órákat kint a szabadban, legtöbbször a Nagyerdőn sétálgatva tartja… Növénygyűjtéssel, fák és állatok megfigyelésével összekapcsolva. Megadva azt a többletet, ami a tanrendből hiányzott.” Igen, a képről is leolvasható: a diákok éppoly méltósággal gesztikulálnak, oly természetességgel viselkednek, mint amilyen örömmel és áhítattal isszák oktatójuk szavait. No meg – urambocsá – bizonyára kortyolhatnak egy kicsit a csikóbőrös kulacsból, a beszélgetés tartalmának ízlelése közben ízlelgetve a hegy levét…

Üzenheti ez a műalkotás tehát azt is, ami a Csokonai pedagógusságára jellemző igazság: a személyiségbe építhető, élni segítő tudáshoz jutás az élet természetes és szerves része, s ölthet játékos formát, lehet színtere a természet, a Nagyerdő flórája.

Idilli kép, mely az oktatás hazai története szempontjából sem mellékes. Ideálkép, pedig tartalma színtiszta valóság! Előrevetíti, mintegy jó előre megvalósítja „az újrakezdések költője”, Csokonai kései utódjának könyörgő álmát, amely azt kéri a Szabadságtól: „jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép, komoly fiadat”.

- Arany Lajos -