Gyakran a „kapitányvíz” is kevésnek bizonyult a tűzvész ellen

Debrecen - A város legmagasabb szervezettségű intézményében, a Kollégiumban 1650 táján már működött a diáktűzoltóság.

A debreceni belváros talajszintje alatt változatos, helyenként akár négy–hat méter vastag, évezrednyi idő alatt létrejött feltöltés található. Benne a földrétegek közötti elfeketedett sávok óriási tűzvészek néma tanúi. A legtávolabbi múltból a Nagytemplom helyén állt kisebb Árpád-kori templom 12. vagy 13. századi elégése ismert az 1806-ban a keleti torony alapjába helyezett írásból. A 17. században hét, a 18.-ban 11 esetben olvashatunk a jegyzőkönyvekben városrészeket elemésztő tűzesetekről. Az utolsóknak az 1802-ben és 1811-ben tombolt városégéseket tekintjük. Debrecen címerének tűzből feltámadó főnixmadara is ilyen pusztulásokra, az azokból való megújulásra emlékeztet.

Tűzveszélyes építőanyagok

A kőbányák nélküli középkori Debrecenben mindössze a templomok, a kolostor, a kastély és néhány tehetős polgár háza épülhetett kevésbé éghető anyagokból. Ám ezek között a „legjobb esetben favázas vert falú vagy vályogkitöltéssel létesültek az épületek, de legtöbbször csak karóvázas paticsból”, ami helyben rendelkezésre állt. A nagyon ritka cserépfedés helyett inkább fazsindely, nád került a tetőre, de az egyszerűbb falazatú vagy földbe vájt lakóházat, kunyhót, melléképületet a könnyen égő szalma, sás, „csutkaízik” (kukoricaszár) fedte. Tovább növelte a tűzveszélyt az állattartás miatt felhalmozott szalma és széna. Ezek meggyújtása pillanatok alatt városrészeket elemésztő tűzvészt okozhatott szárazabb időben. Rosszakaratú emberek nélkül is elszabadulhattak a lángok a kémény nélküli, esetleg deszka- vagy paticsanyagú kéménnyel épült nyitott tűzhelyekből, és az éghető anyagú kerítések, vagy azok hiányában az utca felől felhalmozott hulladék is táptalaja volt a tűznek, amely a szél szárnyán fékezhetetlenül terjedt házról házra.

A tűzfigyelés és az oltás városi feladataira Debrecen legmagasabb szervezettségű intézményében, a református Kollégiumban 1650 táján már működött a diáktűzoltóság. Az 1880-ig fennálló hírneves Tűzoltó Egyesület Európa egyik legkorábbi önkéntes tűzoltó társasága volt. Munkaeszközük, a tűzfészkek és az akadályok szétverésére szolgáló súlyos bot, a „gerundium” azóta is a debreceni diákság jelképe. A tüzek eloltása után az épületek elégett tetőzetét, a romokat és az egyéb maradékot az udvarok és az utca feltöltésére használták fel az újjáépítők. Ezen a mind magasabbra egyengetett talajszinten évszázadokon át ugyanott és ugyanúgy épültek vissza a házak. A falmaradványokra ráépítettek vagy körülépítették azt, így az ősi házak padlószintje sok esetben méterekkel a mai épület alatt található.

Tiltások, szabályozások

A „tűz ellen való rendelések” – a legelső a 16. századból való – sokféle előírást tartalmaztak: tilos az utcán puskát elsütni, az istállóban nyílt lángot használni, az utcán pipázni, éjszaka „tüzes” tevékenységet folytatni, sötétedés után „mezítelen” gyertyával járkálni. Az általános vízhiány miatt 1699-ben az utcakapitányok feladatává tették, hogy hordók álljanak a házak előtt, amelyekben oltóvíz, ún. „kapitányvíz” legyen. A tűzokozóra, sőt a tűzzel fenyegetőre is kemény büntetés várt, de a gyújtogatókat akár halálos ítélettel is sújthatta a város bírája.

A tűzmegelőzésre alkotott szabályoknak, köztük a kevésbé éghető építőanyagok és az utcarendezések elrendelésének a 18–19. század fordulójáig alig volt foganatja. A lakossági tapasztalat szerint a tűzvészek az útba eső cserépfedésű tégla- és kőépületet is elemésztették, így inkább az oltásra és a házak gyors, olcsó pótlására, mintsem a tüzek megelőzésére törekedett a lakosság.

Az első, főleg tűzvédelmi alapokon álló városrendezést 1812-ben, a legutolsó nagy tűzvészek után végezték el, amikor a Varga és a Szent Anna utcák közötti Belső-Boldogfalva zegzugos utcáiban megtiltották a régi állapotok visszaépítését. Nyílegyenes vonalban kijelölték a – későbbi nevükön – Tímár, Vígkedvű, Teleki utcákat, és az újraosztott telkeken egészen új városrész alakult ki. A teljes körű, és végrehajtható városrendezésre azonban még közel egy évszázadig, az 1909-ben elfogadott építési szabályrendelet életre hívásáig várni kellett.

- Papp József -