Szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe

Debrecen - A szavakba csomagolt érzelemhez nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok. Interjú Mezei Kinga színész-rendezővel.

Závada Pál talányos, csodálatosan komponált szerelmi regénye, a Jadviga párnája színpadi változata november 25-én debütál a Csokonai nagyszínpadán. A rendezésre a vajdasági, nemrég Pataki-gyűrűvel kitüntetett Mezei Kingát kérte fel a színház, akivel nemcsak az adaptáció nehézségeiről, szépségéről, hanem a megrendítő történetről, az emberi kapcsolatok kiismerhetetlenségéről, a megkésett mosolyokról, gesztusokról beszélgettünk.

Mi volt az első gondolata, amikor kiderült, hogy a debreceni felkérés a Jadviga párnája rendezésére szól?

Mezei Kinga: A Jadviga nagyon szép történet, olyan anyag, amivel szívesen foglalkozom. Az emberről magáról lehet megszólalni általa, mindenféle flikkflakk, filozofálgatás nélkül. A történet sok áttételben, összetetten ábrázolja a férfi-nő viszonyt.

A regény egy magánnyomozás története, melyet az olvasó végez a rendelkezésre álló dokumentumok, a két főszereplő, Jadviga és Ondris naplója, valamint fiúk, Miso kommentárja alapján. Ütköztek-e akadályokba, amikor a három szöveget és a köréjük szőtt viszonyrendszert, a lelki történések bonyolultságát próbálták színre vinni?

Mezei Kinga: Ez egy nagyregény, és nem is egyszerű. Ráadásul több mint hatvan évet ölel fel, több síkon fut, sok apró történést dolgoz fel, melyek hatással vannak egymásra. Az adaptálás során szelektáltunk, hogy mik azok a momentumok, amik bennünket a legerőteljesebben megfognak, illetve azt vizsgáltuk, mi kihagyhatatlan. Érdekes például, hogy miközben a történetet nem lehet függetleníteni a kortól, mégis mindaz, amit megfogalmaz az emberről, illetve a kapcsolatok minőségéről, némiképp kortalanná, majdhogynem örökérvényűvé teszi. Lélektanilag nagyon szépen felépített történet ez, és nagyon izgalmassá válik a három elbeszélő különböző stílusa, beszédmódja okán. Ezek nagyon érzékenyen rezonálnak egymásra. A színházi felépítésben még különlegesebb számomra, hogy míg a regényben „nem találkoznak” az elbeszélők, a színpadon ezt megtehetik, és hús-vér emberekként reagálhatnak egymás üzeneteire. Amitől talán még fájdalmasabbá válik némely helyzet. Az emberi kapcsolatok, viszonyok természete kiismerhetetlen, sokszor irracionális, és ez ebben a történetben nagyon hitelesen jelenik meg. Mindenkinek megvan a maga igazsága, az pedig a befogadó döntése, hogy kivel szimpatizál, vagy kinek a cselekedeteiben, gondolataiban találja meg a magáét.

A Jadviga párnája megrendítő napló, családtörténet, időtlen dialógus, a lélek faggatása, korrajz és nyelvi remeklés –írják a darab ismertetőjében. Hová esnek a hangsúlyok a rendezésben?

Mezei Kinga: Önmagában véve nagyon megrendítő, hogy két ember, – akik éveket töltenek el egymás mellett házastársként, és soha igazán egymás lelkébe nem tudnak behatolni, soha igazán nem képesek megmutatni önmagukat – egy naplókönyvön keresztül tárják fel a másik előtt titkaikat, lelki vívódásaikat, valódi énjüket. Szavakba burkolóznak, de ezek a szavak nem idejében érkeznek. Vagy azért, mert akinek íródnak, még nem láthatja őket, vagy azért, mert már nem tudja olvasni. Ez olyan fájdalmas és bosszantó, hogy az ember beleremeg… Szavakba csomagolt érzelem, szavakba csomagolt keserűség, szavakba csomagolt kapcsolat ez, de a szavak mellé nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok, a gesztusok, a megnyilvánulások. Jadviga sok év távlatából ír bele a jegyzetkönyvbe, s olyan érzéseket, gondolatokat közöl benne, amiket talán ha megfelelő időben, szemtől szembe fogalmazott volna meg a férjének, Ondrisnak, máshogy is alakulhatott volna kettejük találkozása. De ugyanez a férfiről is elmondható, aki vívódásait a könyvével osztja meg ahelyett, hogy a benne feltoluló feszültségeket, kérdéseket őszintén feltárná a szeretett nő előtt, s így talán lenne esélyük a közelkerülésre. Vajon hányan vannak, vagyunk a világban, akik a naplónkkal beszélgetünk inkább, és elmegyünk a velünk élők mellett, mert képtelenek vagyunk felvállalni magunkat, a gyengeségeinket, a hibáinkat vagy a frusztrációinkat? Képtelenek vagyunk kitárulkozni, még szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe…

Van egyáltalán bármilyen közös találkozási pontjuk ezeknek a szereplőknek?

Mezei Kinga: A valakihez tartozni vágyás meghatározó érzés a történetben, függetlenül attól, hogy ez adott-e alanyi jogon, vagy sem. És állandóan ott lebeg a szeretethiány: az anyai, a szeretőé, a feleségé. Ebből a szempontból mindenki sérült, mindenki szenved ezek valamelyikétől.

Miben rejlik Jadviga titka, személyiségének vonzereje? Szeretőként, feleségként, sőt anyaként is végzetes hatással van a körülötte élő férfiakra.

Mezei Kinga: A róla szóló leírásokból azt tudjuk meg, hogy számtalan olyan tulajdonságot hordoz, ami megnyerő a férfiak számára – mint szépség, bujaság, intelligencia, dominancia, testi adottságok –, de igazából nem ezek felsorolása a lényeges. Jadviga olyan nő, akinek lényéből fakadóan van egy természetes vonzereje, kisugárzása, elemi bája, amitől képes megőrjíteni mindenkit maga körül. És ehhez az is hozzátartozik, hogy nehéz megszerezni, és könnyű elveszíteni, aki megfoghatatlan, kiszámíthatatlan. És ettől még vonzóbb.

Mikor teljesen önmaga Jadviga, miközben szeretője, Winkler Franci is azzal vádolja, hogy nem tud „szenvedélye szolgáló cselédjévé válni”?

Mezei Kinga: Azt várnánk, hogy önmaga legyen a naplóbejegyzéseiben, férje halála után, amikor már tulajdonképpen megtörtént, ami megtörtént, és elmúlt, ami elmúlt, de az igazság az, hogy ott sincs meg a teljes őszinteség. Van egyfajta édes máz a Jadviga-bejegyzéseken, amitől az embernek olyan érzése van, hogy még ezekben is hárít és felmentést keres, de az biztos, hogy létezik az az olvasat, ahol megvannak a maga igazságai, érvei. Egyébként ezek megfejtése nélkül nem is lenne játszható ez a szerep.

Könnyebben megfejthető volt András figurája? A csalás utáni megbocsátásban is a nemes, elnéző férfit látta benne, vagy ellenkezőleg, a gyötrődő, az írásban is önmagát kereső, a(z érzéki) szerelem dolgaiban tanácstalan, akár az önsajnálatba ragadt embert?

Mezei Kinga: Ondris figurája ugyanúgy nem egyszerűsíthető le, mint Jadvigáé, vagy bármely emberé. Megpróbál megfelelni, fenntartani egy házasságot, ragaszkodni a nőhöz, akibe beleszeretett, viszont nem elég erős belül ahhoz, hogy le tudjon zárni fejezeteket magában. Így egyre mélyebbre sodródik a saját lelki vívódásaiban. Ezekből való kitörési küzdelmei csak kísérletek maradnak.

Az önállóság, a beteljesületlen szerelem metaforája a párna?

Mezei Kinga: „Az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli…” − mondja Miso a regényben. Számomra a párna elsősorban a hiány metaforája.

Hogyan készült el a debreceni színpadi adaptáció? Závada Pál részt vett a munkafolyamatban, vagy már a szövegkönyv kész verzióját látta?

Mezei Kinga: Závada Pál regénye gyönyörű nyelven íródott vallomásregény. Arra törekedtünk, hogy a rendkívül érdekes naplóformát megtartsuk, és a három elbeszélő vallomásaiból bontsuk ki a történetet. Az „írás−mesélés−belső monológ”-állapotokból fejtsük ki, bújtassuk elő a színpadi helyzeteket. Az adaptációt Góli Kornélia dramaturg készítette, előzetes egyeztetéseink alapján. Závada Pállal felvettük a kapcsolatot, és megosztottuk vele az elképzelésünket, amire ő nagyon nyitott volt.

Mit lát két héttel a bemutató előtt mindabból, amit színpadra álmodott?

Mezei Kinga: A csapattal való közös munka nagyon biztató, és az alapelképzelés igazolást nyert már eddig is. Természetesen a végső formától még távol vagyunk, hisz csak nemrég jutottunk színpad-közelbe. A java még hátra van.

HBN

Az emberi elhallgatások meséje a Csokonai Színház színpadán

Debrecen - Závada Pál családregénye, a Jadviga párnája színpadi változata november 25-én debütál a Csokonai Színházban. A rendezésre a vajdasági, nemrég Pataki-gyűrűvel kitüntetett Mezei Kingát kérte fel a színház. A színpadi adaptációt Góli Viktória készítette, díszleteit Ondraschek Péter tervezte, jelmezterve Bodor Kata munkája. Jadvigát Sárközi-Nagy Ilona, Ondrist Kiss Gergely alakítja.