Szeretők a főszerep(lők) közelében

Debrecen - „Fontos önmagunkba bújni, kutatni, hogy kik vagyunk, ez az ember egyik legfontosabb szerepe emberségében.”

A Csokonai Színház november 25-én mutatta be Závada Pál naplóformában írt, megrendítő családregényét, A Jadviga párnáját. Az adaptáció szereplőivel, Varga Klárival és Papp Istvánnal beszélgettünk.

A premierig azt gondoltam, hogy észre se fogják venni, hogy a színpadon vagyok

Varga Klári

A Jadviga párnájában a két szeretőt játsszák: Klári, Anciként Osztatní Ondrisét, István, Winkler Franciként a Jadvigáét. Amíg az eredeti műben, Závada Pál regényében ez a két alak jelentéktelen marad a főhősök mellett, a Mezei Kinga rendezte, most bemutatott színpadi adaptációban jóval fajsúlyosabb, azt is mondhatnám, hogy főszerep közeli helyzetbe kerül. Amikor megtudták a szerepüket, gondoltak rá, hogy ilyen súlya lesz annak?

Varga Klári: Én ettől a karaktertől túl sokat nem vártam, hiszen az élt bennem, hogy ez Jadviga és Ondris életének a története, ezért az enyémen nem éreztem hangsúlyt. De aztán ez rengeteget módosult, alakult. A próbák során lett rá igény, hogy mégis nagyobb legyen Anci élettörténetének a jelentősége a színpadon. Sőt, menet közben alakult ki az is, hogy ő nem csak Ondrishoz kötődik ilyen mélységesen, hanem Jadvigához is, lehet, hogy hozzá még jobban. Ondris a szenvedélye, Jadviga viszont a biztonsága, a támasza, a háttere. Jadviga számára a varázslat, ő pedig ennek a médiuma. S tökéletesen átadja magát neki.

Teljesen alámegy.

Varga Klári: Így van, teljesen odaadja magát neki is, hagyja, hogy rendelkezzen vele, felette.

Papp István: Én jelentősnek gondoltam Franci szerepét, hiszen ő Jadvigának Ondrison kívül a másik fontos férfi az életében, aki nagyban befolyásolja a házaspár mindennapjait is. Igaz, sok jelenetem nincsen, de azok elég fajsúlyosak ahhoz, hogy átformálják a főhősök sorsát.

Varga Klári: Az számomra sem volt kérdés, hogy Franci figurájának nagy szerepe lesz az előadásban, s azt kell mondjam, hogy kollégaként nagyon élveztem Pisti játékát, ahogy „belenyújtózik” ebbe a figurába.

Klári, mennyire volt nehéz eljátszani azt az alázatos szerepet, amit Anci képvisel, mennyire tudott azonosulni ezzel?

Varga Klári: Inkább el kellett hitetnem magammal, hogy el lehet játszani egy olyan embert, akinek szavai szinte nem is, csak érzelmei vannak, csak a jelenléte van, s az a lelki alkata, hogy a többieket kiszolgálja. S annyiban maximálisan tudtam azonosulni vele, hogy én magam is ezt tettem a próbafolyamat során: a többieket szolgáltam ki, hiszen ez három-négy ember története, főleg rájuk hárult a figyelem. De egyébként az a része a szerepnek nagy meccs volt számomra, amíg elhittem, hogy a puszta jelenlét minőségével, szavak nélkül lehet hatni. Sőt, egészen a premierig azt gondoltam, hogy észre se fogják venni, hogy a színpadon vagyok.

Én ezt a gondolatot maximálisan cáfolom: annyira erős a jelenléte a színpadon, hogy látva az előadást, a szerepét végig élveboncolásnak éreztem, hiszen a testbeszédével, a mozdulataival képes közvetíteni ennek a nőnek a végtelenül fájdalmas sorsát. István, azért nagyon érdekes a karaktere, mert elvileg öné a világ, elvileg öné Jadviga. Mennyire tudott belehelyezkedni Francinak ebbe a felemás figurájába?

Papp István: Én eddig nem játszottam szépfiút, hódítót, ezért nagyon új, és félelmetes is volt a szerep. Én ezt nem gondolnám az alkatomhoz illőnek. Szóval, az elején volt némi „vergődés”, de aztán szépen lassan talán sikerült felmutatni valamit abból, amit szerettem volna. Egy idő után sikerült hinnem abban, hogy ez jó lehet és olyan képet tudok mutatni, ami hitelesnek tűnhet.

Tehát színészként nagy kihívás volt számára.

Papp István: Abszolút. A félelem elmúltával viszont már borzasztó nagy kedvem volt hozzá, szívesen foglalkoztam azzal, hogy még jobban belemásszak, gondolkodjak rajta, hogyan lehet ezt minél jobban csinálni.

Fordítsuk meg a kérdést! Most egymás szerepéről, karakteréről szeretném, ha nyilatkoznának. Klári, nőként mennyire jön be Franci karaktere?

Varga Klári: Számomra Pisti játéka nagyon magával ragadó, épp azért, mert nem eljátszani akarja ezt az összetett figurát, hanem megélni. Annál kevés izgalmasabb dolog van, amikor valaki ennyire belebújik egy karakterbe, elkezd úgy gondolkodni, reagálni, ahogy ez a különleges figura, Franci teszi. Szerintem nincs igaza Pistinek, hogy nem illik hozzá a szerep, mert ő igenis egy szépfiú. Nem is feltétlenül a kétségtelenül meglévő külső adottságaira gondolok itt, hanem a kisugárzására.

Rendben, de én nem csak arra vagyok kíváncsi, hogy István milyen Franciként, hanem arra is, hogy önmagában egy ilyen férfi, nőként, mit üzen önnek?

Varga Klári: Engem nőként is meg tud ragadni egy ilyen különös embernek a jelleme. Franci szerintem minden értelemben nagyvonalú. Hagyja magát az érzelmeitől is vezérelni, miközben hihetetlen intellektussal, ízléssel bír. Széles világlátású, igazi világfi, s ennek azért tud mámoros vonzása lenni. Az viszont nagy pofon, amikor Jadvigától mégsem azt kapja, amire vágyott.

Ezért gondolom, hogy Franci­nak csak elvileg van meg mindene. Aztán kiderül, hogy Jadviga neki se adja magát úgy oda, ahogy szeretné. Ezért rendkívül összetett az, amit játszik. István, Ancika karaktere mennyire „jön be”?

Papp István: Egyszerű környezetből jövök, legalábbis szeretem azt hinni, hogy valóban így van. Számomra, ha egy nő tud alázatos lenni, az szimpatikus. Hogyha tudja a nőisége minden összetevőjét uralni, viselni, visszafogni, és a terheit külső segítség nélkül feldolgozni, az számomra érték. Valószínűleg a családomban látott példák a mérvadóak ebben az álláspontomban. Anci szerintem ilyen. Amit neki itt el kell viselnie Ondrissal és Jadvigával kapcsolatban, az nem semmi. Miközben tudjuk, hogy volt, lett volna a boldogságra lehetősége, ha nem veszítette volna el a vőlegényét a fronton.

Ez azt is jelenti, hogy Jadviga karaktere jóval kevésbé tetszik?

Papp István: Igen. Én nagyon nem szeretem a konfrontációkat, s ha az ember elviseli, amit a sors rámért, az jóval szimpatikusabb, mintha valaki túlbonyolítja az életét és nem is törekszik arra, hogy egyszerűbbé tegye. Rendkívül fontos önmagunkba bújni, kutatni, hogy kik vagyunk, tanulni magunkról, ez az ember egyik legfontosabb szerepe emberségében, így lehet könnyíteni az életen, ezt mélyen hiszem. Jadviga folyton túlbonyolít. Ezért Anci egyszerűbb karaktere nekem jobban tetszik, szerintem ennek megformálásához épp Klári kellett.

Mindkettőjük esetében úgy érzem, nagyon fontos, hogy milyen szerepek után érkezett most ez a feladat. Klári, vissza szeretnék utalni arra, hogy itt a mozdulataival kell, hogy jelen legyen. Az elmúlt évadban, ebből a szempontból egy gyönyörű ívet fedezhetünk fel: Az ajtó főszereplőjeként írónő volt, határozott, s a szavak embere. Aztán jött az átmenet: a Camille-ban már nem lehetett annyira megingathatatlan, hiszen szerető volt, de a mozdulatai mellett még a szavaival is játszhatott. Itt viszont, a Jadvigában már csak a mozdulatok maradtak. Az alárendelt, szeretői pozíció Camille-béli megélése sokat segíthetett Anci megformálásában.

Varga Klári: Bevallom őszintén, hogy ezt az ívet én nem fedeztem fel, de nagyon érdekes. Ráadásul a Camille körülbelül tíz éves álmom, és ebben szerencsére partner volt az a Katona Gábor, akinek most a Jadviga tökéletes koreográfiáját is köszönhetjük. Ha a három szerepet az elmondottak alapján összekötöm, az jön ki, hogy Anci figurájában már csak a gondolatnak van ereje, amit itt csak nonverbális úton lehet közvetíteni.

István a tavalyi év végén megkapta élete első főszerepét, a Kőműves Kelement, amelyik egy küzdő, de mégis vesztes pozíció. Ehhez képest teljesen ellentétes karakter Franci. Vagyis, amíg Klári ívet írhatott le, élhetett meg a szerepein keresztül, ön teljesen ellentétes karaktert játszik a Jadvigában, mint a Kőművesben. Franci figurájától tartott. A Kőművest könnyebbnek érezte megformálni?

Papp István: A Kőműves számomra nagy ajándék, ami egyben régi álmom is volt.

Összejönnek itt az álmok…

Papp István: Igen, a Kőművesben érezhettem meg, hogy milyen egy előadás mozgatórugójának lenni, s ettől kezdve, hogy ezt eljátszhattam, egyre jobban vágyom is az ilyen nagy feladatokra. Nagyon izgalmas, amikor egy főszerep nem hagyja nyugton az embert, állandóan gondolkodni kell rajta. Ami nagyon fárasztó, de jó benne elfáradni. Ráadásul a Kőművesben kiváló volt Mészáros Tibivel együtt dolgozni, mert olyan dolgokat is kitalált, észrevett, amikre én magamtól nem jöttem volna rá. Most, a Jadvigában játszva szintén állandóan gondolkodnom kell a szerepemen, de amíg a Kőműves fizikailag is nagyon igénybe vett, itt az a lényeg, hogy hogyan lehetne még finomabb egy mondat, vagy akár csak egy szó is.

Az különösen izgalmas, hogy repertoáron maradt Az ajtó és a Kőműves Kelemen is. Ezeket az egymástól eltérő szerepeket párhuzamosan játszani óriási szakmai kihívás lehet. Ismét a Jadvigára koncentrálva: milyennek érezték a munkát Mezei Kinga rendezővel?

Papp István: Nekem nagyon kellemes élményeim vannak az egész próbafolyamattal kapcsolatban, főleg azért, mert nagyon barátságos, segítőkész volt velem Kinga, és figyelembe vette, ha voltak ötleteim.

Varga Klári: Mi már nem először dolgoztunk együtt Kingával. Régi, különös kapcsolat a miénk.

Mi a következő nagy feladatotok ebben az évadban?

Papp István: A Mesterkurzusban fogok játszani legközelebb, amit Pinczés István fog rendezni.

Varga Klári: December 6-án kezdjük A kisfiú meg az oroszlánok olvasópróbáját.

- Gyürky Katalin -

„Nem írtam én tegnap este igazat”

Debrecen – Bemutatták a Jadviga párnáját pénteken a Csokonai Színházban.

Az életet egyedül éljük, de jó, ha van tanúja

Debrecen - A szereplők a saját „családregényük” egy-egy fejezetéről meséltek.

Szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe

Debrecen – A szavakba csomagolt érzelemhez nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok. Interjú Mezei Kinga színész-rendezővel.