46 nap túrázás, 840 megtett kilométer

Debrecen - Az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig, gyalog a Pireneusokon keresztül. Interjú Radics Tamás extrémtúrázóval.

Radics Tamás – Rada – PhD-hallgató, Kiss Jucával vállalkozott a nem mindennapi teljesítményre. Az interneten Kóbor Kutya néven is megtaláljuk a srácot, akire ezt a nevet a barátai ragasztották rá, hiszen ilyen az életmódja: amikor csak teheti, megy a hegyei közé, főleg Erdélybe.

Hány országban jártál, milyen céllal választod ki a túráidat?

Radics Tamás: Tizenhárom országban jártam eddig. Általában magashegyekre megyünk túrázni vagy mászni. A legemlékezetesebb utak a Kaukázusba és Közép-Ázsiába vezettek, különböző sikerességgel, de hatalmas élményekkel. Minden alkalom sokat változtatott a világszemléletemen, és az önismeretemen. Segítettek a hazámat elhelyezni a különböző nemzetek között, és rávilágítottak például arra, hogy nem élünk rosszul, vagy arra, hogy szörnyen pesszimisták és kishitűek vagyunk.

Hogyan tervezed útjaidat, mennyit bízol a véletlenre?

Radics Tamás: Igyekszem alaposan felkészülni. Elég sokat olvasok az úti célokkal kapcsolatosan. Térképeket nézek, blogokat, youtube-videókat, s böngészem a google earth-öt. Az egyetemi könyvtár gazdag kínálata is sokat segít az alapos tájékozódásban. Mivel általában ezek az utak elég zsebbe nyúlósak, néha kénytelen vagyok a szerencsére hagyni pár dolgot. Egyszer egy rádió interjúban azt hallottam, hogy a szerencsére fel kell készülni, és akkor megtörténik. Nos, nekem többször alakult már úgy, hogy fel kellett készülnöm. Például 2013-ban megszerveztem a Székely-Magyar Pamír Expedíciót, amire tulajdonképpen nem volt elég pénzem, és Bukarestből indult a repülő isztambuli átszállással Kirgizisztánba. Két nappal az indulás előtt az összes felszerelésemmel kiálltam Berettyóújfaluban a Királyhágó utcára stoppolni. Marosvásárhelyig akartam eljutni aznap. Amikor két óra várakozás után megállt az első autó, és megkérdezte, hogy hova megyek, én azt mondtam, hogy a Pamírba, de végül „csak” Mezőpeterd­ig vittek.

Hogyan készülsz fizikálisan a megpróbáltatásokra?

Radics Tamás: Ezekre a nagyobb utakra vagy az expedíciókra mentálisan majdnem annyit kell készülni, mint fizikálisan. A megfelelő erőnlét megszerzéséhez a legjobb a futás, a mászás, illetve a több napos túrázás három-négyezer méteres magasságban. Mentálisan pedig az a cél, hogy a különböző helyzetekben fel tudja találni magát az ember, képes legyen megoldásokat találni egy-egy problémára. Ne hagyja el magát az esetleges holtpontoknál, és meg tudja tartani azokat a határokat, amelyeket tudatosan állít magának. A makacsság, a hiányos önismeret nagyon könnyen megbosszulhatja magát.

Egyedül vagy társakkal indulsz útnak?

Radics Tamás: Nehéz kérdés, sok érv van ellene és mellette. Attól függ, hogy mi az utazás célja, nehézségi foka. Voltam már társsal és egyedül is magashegyen, mindegyikben volt rossz is és jó is. Én szeretem az „önismereti túrákat”, azt, hogy egy idegen országban rá vagyok kényszerítve arra, hogy pozitív gondolkodású és kreatív legyek. Megismerkedjek a helyiekkel, stoppoljak. Ilyenkor az embernek meg kell küzdenie a sokszor igen ingadozó érzéseivel, olykor a könnyeivel is. Persze ha van mellette egy társ, akkor azért nem egyedül osztozik a nehézségek megoldásában.

Ki a Juca, azaz Kiss Judit, akivel sok közös túrára vállalkoztál?

Radics Tamás: Juca rendkívül erős lány, aki gyermekkorától fogva versenytúrázott. Amikor elkezdtük szervezni a Pireneusokban túrát, már túl voltunk sok mindenen. Barangoltunk a Kárpátokban, másztunk az Alpokban, az út előtt pedig végigmentünk teljes felszereléssel a Fogaras gerincén. Én ezekből már elég korán láttam, hogy Juca mire képes, így teljesen meg tudtam bízni benne. Szóval fizikailag teljesen rendben volt minden. A lelki vonatkozás azonban más tészta. Nem igazán lehet itthon felkészülni másfél hónapig tartó „társadalmi kiszakadásra”. Több helyzeten kell átesni, és akkor az ember megtanulja feltalálni magát, megoldani az út során jelentkező problémákat. Ebben Jucának nem volt sok tapasztalata, de igyekeztem segíteni neki, amiben csak tudtam. Bizonyos értelemben a kapcsolatunk sokat változott, hiszen végigmentünk a GR11-en, 46 napig együtt osztoztunk az út örömein és bánatain egyaránt, ami egy olyan kapocs közöttünk, amire mindig is emlékezni fogunk. Sok tervünk van a jövőben együtt a túrázással és mászással kapcsolatosan, meglátjuk, hogy mennyire tudjuk beilleszteni ezeket a magánéletünkbe.

Mesélj még erről a túráról!

Radics Tamás: Nem úgy, ahogy terveztük, két nap lemaradással érkeztünk meg a Higuer-fokhoz, túránk kiinduló pontjához. Itt végződik, vagy a mi esetünkben, itt kezdődik a GR11, a piros-fehér jelzés, amely végig vezet minket a Pireneusok gerincének spanyol oldalán 840 kilométer hosszan, 40 kilométer szintemelkedéssel, és ennyi szintvesztéssel. Kiss Juca túratársammal nagy izgalom közepette fordítottuk bakancsainkat a hegység irányába, és kezdtük meg a 46 napra tervezett trekkingünket a szitáló esőben. Az első három napon kilencven kilométer megtételét terveztük, azonban a hiányos jelzések, valamint a kevés tájékozódási pont miatt ezt nem tudtuk tartani. Így csak később volt lehetőségünk behozni a lemaradásunkat. Pár nap elteltével kialakítottuk a napi rutinunkat: reggel korán kelés, reggelizés, kávé vagy tea fogyasztása, összepakolás. Dél körül ebéd, majd hatig bakancskoptatás. Alkonyat előtt sátorállítás, főzés és alvás. Néha azért persze belecsúsztunk az éjszakába, és néha a délelőttbe is. Bakancskoptatásunk legszebb hetei a központi részben értek minket. Az Anayet-fennsík, az Ordesa-kanyon, a Pineta-völgy, a Maladeta-masszívum, az espoti hegyek vidéke, az andorrai csúcsok és végül a Núriai-szurdok mind mélyen belevésték magukat az emlékezetünkbe. A Ballibierna-hágóban megpihenve az előttem nyújtózó hegyek sziluettjeit figyelve életemben most éltem át először azt, hogy milyen érzés húsz nap folytonos fizikai megterhelés után tudni és „látni”, hogy még előttünk van huszonhat hasonlóan nehéz nap. Azt gondoltuk társammal, hogy a központi rész, amely már bőven kétezer méter felett van, és ahol a kezünket is használni kell az egyes szakaszok „leküzdéséhez”, az lesz a legnehezebb az egész út alatt. Nem így lett. Az utolsó pár nap viszont embert próbáló volt. Akkor már „nagyon közel” jártunk a Földközi-tengerhez, és egyre jobban érződött a mediterrán klíma hatása; a meleg, a szúrós növényzet elterjedése, az árnyékot adó zárt lombozatú erdők, valamint a víz hiánya. Helyzetünket nehezítette, hogy az utolsó három-négy napban hasmenéssel küzdöttünk, amiből elég nehezen, csak itthon tudtunk kijönni. A Földközi-tengert a negyvenharmadik napon ugyan megláttuk, de a várt, elégedettség érzésével ellentétben csak félelmet éreztünk. Közel ötven napnyi nomád magashegyi túrázásból visszatérni a civilizációba egyáltalán nem egyszerű feladat, lelki értelemben. A Creus-foknál állva azonban kimondhatatlan érzést adott az a tény: első magyar végigjáróként sikerült teljesítenünk a 840 kilométer hosszú távot, önerőnkre támaszkodva, úgy ahogy terveztük.

HBN–Kiss Erzsébet