Az elfeledett debreceni sportember

Debrecen - Az 1952-es helsinki olimpián negyedik helyezést elért Németi Gyula birkózó, négy évvel korábban pedig hatodik volt Londonban, ezenkívül világbajnoki bronz­érmes, többszörös válogatott és sokszoros magyar bajnok a DVSC színeiben. Ám a sportolói, majd sportvezetői sikereit is debreceniként elérő sportemberről méltatlanul elfelejtkezett szülővárosa – véli az olimpikon fia, a 60-as és 70-es évek ismert labdarúgója, a DVSC kétszeres EHF-kupa-győztes kézilabdacsapatának egykori technikai vezetője, aki pénteken ünnepelte a 70. születésnapját.

A dinasztia kétségkívül legismertebb tagja az 1952-es helsinki olimpián negyedik helyezést elért Németi Gyula birkózó, aki négy évvel korábban hatodik volt Londonban, ezenkívül világbajnoki bronzérmes, többszörös válogatott és sokszoros magyar bajnok a DVSC színeiben. Ám az iménti a mondatban a „kétség kívül legismertebb” kitétel hibázik, ugyanis a sportolói, majd sportvezetői sikereit is debreceniként el­érő sportemberről méltatlanul kevés emlék található például a világhálón, ráadásul a MOB honlapján teljesen téves információkat tárolnak. Sajnos, szülővárosa is adós még az érdemeihez méltó emlékállítással.

A Tímár utcán kezdődött

Mindez most nem csak azért vált aktuálissá, mert kezdeményezik felvételét a nemzeti értéktárba, hanem fia, a hetvenes és nyolcvanas évek ismert labdarúgója, majd technikai vezetőként a DVSC kétszeres EHF-kupa-győztes női kézilabdacsapatának egyik sikerkovácsa pénteken lépte át a hetedik ikszet. Olykor hasonlóan alakult sportpályájuk az édesapjával, így ezzel az írással nemcsak a születésnapos, szókimondó, de csupa szív sportemberről emlékezünk meg, hanem példaképének, az édesapjának is igyekszünk a magunk módján méltó emléket állítani.

– Édesapámék a Tímár utcán laktak, ahol gyerekként bejárt az ottani mesterek műhelyébe pakolgatni egyik dé­zsából a másikba a hatalmas bőröket, melyek vizesen akár fél mázsát is nyomtak. Ezzel annyira megerősödött a felsőtestén az izomzat, különösen a derekánál, hogy később birkózóként játszi könnyedséggel hajtotta végre ellenfelein a szuplét, vagy ahogy másként is nevezik a reburt. Annyira védjegyévé vált ez a hátsó kiemelés, hogy a szovjetek filmre is vették, úgy tanulmányozták a „szuplékirály” technikáját – emlékezik a fiú, aki már maga is 70 éves.

A szuplékirály „bemutatója” | Fotó: Magánarchívum

Az apa, a sváb felmenőkkel rendelkező Németi (Steinhardt) Gyula 1921. június 30-án született Debrecenben, ahol már a polgári iskolában megismerkedett a birkózással és 15 éves korától több mint három évtizeden át hű maradt a DVSC-hez. Versenyzőként már éppen felfelé ívelt a karrierje, amikor kitört a második világháború, és besorozták egy menetszázadba. Ekkor azonban még a szerencse kegyeltje lett, mert a századparancsnoka nemcsak megértő volt vele, de egyenesen látnoknak bizonyult, amikor azt mondta a szépreményű sportolónak:

Neked itthon van a helyed, te még sok dicsőséget fogsz szerezni Debrecennek és a hazának.

Így lett, bár – a fia szerint – kis szerencsével még fényesebb sikereket érhetett volna el.

Nem volt a sors kegyeltje

Ezek közé tartozik a két olimpiai szereplése is, hiszen 1948-ban, Londonban a 79 kilogrammos súlycsoportban egy pontozással elvesztett mérkőzés után az újabb kettőt tussal nyerte, ám ezután rögtön a későbbi aranyérmes, svéd Grönberggel került szembe, és pontozással veszett, így csak 6. lett. Egy évvel később Budapesten, a főiskolai világbajnokság megnyerésével vigasztalódott. Hogy, mire lehetett volna képes egy évvel korábban, megmutatta az Európa-bajnok szovjet Bjelov elleni győzelme is. A sors azonban a helsinki olimpián sem fogadta kegyeibe, hiszen három győztes mérkőzése után egy hazai versenyzővel, majd ismét a címvédő svéddel került szembe, és végül a negyedik helyen végzett. Ám ezt úgy, hogy az 1952-es olimpia évében izomszakadás, előtte egy évvel derékrándulás nehezítette a felkészülését, amiben így az orvosok is komoly szerepet játszottak. A stockholmi világbajnokságon 1950-ben megszerzett bronzérme alapján pedig dobogóesélyes lehetett volna, ha ezek a problémák nem hátráltatják az ötkarikás játékok előtt. Egy esztendő múlva még elindult a nápolyi vb-n is, ahol az ötödik helyen végzett, de aztán bordatörés és térdsérülés miatt fel kellett hagynia a versenyzéssel, edzőként folytatta sportpályafutását. Egyik leghíresebb tanítványa a vb-bronzérmes Ölveti Lász ló volt.

Édesapja árnyékában

Az ötszörös egyéni és egyszeres csapatbajnoki aranyérmes Németi Gyula 1957-től ’63-ig a Debreceni Vasutas Sport Club elnöki posztját is betöltötte, s ez alatt két alkalommal jutott az élvonalba az első és másodosztály között ingázó labdarúgócsapat. Bár elnökként is sikeres éveket tudhatott maga mögött, részben a válása részben a klubnál kialakult helyzet miatt elhagyta a várost, és Szombathelyen folytatta sportvezetői pályáját. Ez azért is lényeges, mert fia döntésében később ez is szerepet játszott, amikor az élvonalbeli Haladásba igazolt, holott a DVSC-ben nevelkedett, ahol azonban az édesapja árnyékával is meg kellett küzdenie. De miért nem a birkózást választotta, hiszen az ifjabb Németi Gyula is a küzdősportokhoz illő testi adottságokkal rendelkezett.

– Ez egy nagyon érdekes történet, ugyanis már gyerekként rendszeresen jártam ki a Vágóhíd utcai csarnokba, ahol a bemelegítésként focizó birkózókkal és az őket követő bokszolókkal együtt játszottam, majd a szőnyegen összeengedtek a nálam 15-20 kilóval nagyobb fiúkkal is, akiket rendre megvertem. Az olimpia bajnok Hódos Imre bácsi is szívesen gyakorolt velem, nagyon sok rafinált fogást megmutatott, amit később hasznosíthattam volna, de mégis a foci lett a sportágam. Az első versenyemre ugyanis nem engedett el a drága emlékű Nagy Gyuri bácsi a Bocskaiból, mert egy napra esett egy kézilabda-mérkőzéssel, melyen azonban végig kispadoztatott. Ebből arra következtettem utólag, hogy valószínűleg az apámmal beszélhették meg, nehogy én is az ő sportágát válasszam.

Később ugyanis, amikor tanácsot kértem tőle, foci vagy birkózás, azt mondta: nem szól bele a választásomba de, ha csak NB III-as labdarúgó leszek, akkor is nagyobb megbecsülést és pénzt kapok, mintha a válogatottságig jutok birkózóként.

Az előző történethez tartozik még, hogy a verseny után néhány nappal a DVSC csarnokban azért megküzdhettem a súlycsoportomban első három helyen végzett fiúval, akiket könnyedén megvertem. Ám ekkor már igazolt labdarúgó is voltam a Lokiban, ahol 1964-re nagyon jó kis csapat jött össze, többen tagjai voltunk annak a megyei ifjúsági válogatottnak is, amely történetében először bekerült az országos döntőbe, ahol Közép-Budapest vert meg bennünket. A jobb szélsők között viszont én lettem az első megelőzve az újpesti Fazekast és a ferencvárosi Szőkét. S bár én is szerepeltem az NB I-ben, később ők sokkal többre vitték…

Érthető az elszalasztott lehetőségek feletti „kései bánat”, hiszen ilyen előzmények után a Loki-drukkerek által csak Gyugyunak becézett labdarúgó pályája nem vett olyan magas ívet, mint amire számítani lehetett. Bár 1965. május 2-án, alig 18 évesen bemutatkozott a Loki NB I/B-s csapatában, amely a III. Kerületi TTVE otthonában 1–0-ra győzött, de a következő évben előbb Budapestre, majd a somogyi megyeszékhelyre került.

– Az első felnőtt mérkőzésem emlékezetes maradt, mert a kapusunk, Németh Jóska megsérült, a hátvéd Gellér Pista ment be a helyére, akkoriban ugyanis még nem lehetett cserélni. Ennek ellenére Gazsó Illés góljával nyerni tudtunk. Tavasszal már nem kaptam több lehetőséget, ősszel viszont volt ifis társaimmal, Sóvágóval és Imrivel az őszi szezon utolsó meccseit végigjátszottuk. Aztán éreztem, hogy az apámra hivatkozva kevesebb türelmet kapok, mint ami egy fiatal játékosnak kijár, így elmentem a BVSC-hez, ott jól is a szerepeltem, de behívtak katonának Kaposvárra.

Leszerelése után visszatért Debrecenbe, és rögtön az 1968-as őszi idénynyitón (akkor még tavaszi-őszi rendszerben dőlt el a pontok sorsa) jobbszélsőként két gólt szerzett a Szolnoki MÁV elleni 3–1-re megnyert hazai találkozón. Később sorra gyanús vereségeket szenvedett a DVSC, amit fiatal csatárként nehezen élt meg, és kérésére Sárosi László edző a védelem jobb oldalára tett, majd a változtatás mellett döntött.

Az Eger kapusa, Csank János eszén is túljárt | Fotó: Magánarchívum

– Máig sajnálom, hogy nem hallgattam Sárosira, aki a Vasasba hívott, inkább a szintén NB I-es Haladást választottam, mert édesapám után akartam menni.

Szombathelyen is olyan nagy játékosok alkották a csapatot, mint a 11-szeres válogatott, Halmosi Zoltán vagy az olimpiai bajnok kapus, Szarka Zoltán, ezért is kár, hogy a fiatal Németi nem tudta beverekedni magát a kezdőbe. Aztán nála is beütött a balszerencse.

– Hiába voltam jó formában, amit a Vas megyei válogatottban többször is bizonyítottam, mégis az egyik edző fiát játszatták a posztomon, majd egy év múlva, amikor végre egyenesbe kerültem, jött apám halála, amit egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Ráadásul egy szerencsétlen kapu előtti szituációban Pécset rólam pattant öngólba a labda. Ez hiúsította meg, hogy a következő héten saját közönségünk előtt játszhassak Halmosival és Szabóval az utánpótlás-­válogatottban. Aztán kimaradtam a kezdődből is, pedig akkor is jó formában voltam, amit a tartalékbajnokságban a válogatottakat is felvonultató Fradi ellen egy hatalmas góllal bizonyítottam, de ez sem volt elég, és innentől kezdve lejtmenetbe kerültem. Persze ebben szerepet játszott a szókimondásom is, amit sehol sem toleráltak…

Sikeres technikai vezető

Gyugyu 1971 nyarán tért vissza a DVSC-be, az NB I/B-s csapat akkoriban mindig a feljutást tűzte ki célként, amit rendre elbukott. Gyakori edző- és játékosmozgás jellemezte a szakosztályt, így az egyik edzője viselkedésére jogosan tett megjegyzése utáni mellőzést követően Németi is átigazolt 1974-ben a DMTE-be. Onnan a Debreceni Kinizsibe, és végre egy dicsőséges korszak kezdődött az életében. Előbb játékosként élte át, hogyan lehet eljutni a megyei bajnokságból a másodosztályba, majd technikai vezetőként élvezte a klub legnagyobb sikereit.

Hogy menyire neki való egy szakosztály működési feltételeinek a megszervezése, arra jó példa a DVSC labdarúgóinál, majd kézilabdázóinál eltöltött időszaka. Lehet, sokak szemében nem könnyű a természete, olykor nem a kompromisszumok embere, de tény, neki is jelentős szerepe volt abban, hogy 1995-ben, illetve ’96-ban EHF-kupát nyertek a lokista lányok.

Az EHF-kupával a Hódos Imre-sportcsarnokban | Fotó: Magánarchívum

Emellett még számtalan hazai siker részese volt. Ismert az akkori leggólerősebb játékoshoz, Jeddi Máriához fűződő viszonya is, együtt mentek ki Dániába, majd később szétvált az útjuk, de a jó kapcsolatuk megmaradt, bár Manyi és fiuk, Marcell Angliában él.

Sport a génekben

Cseppet sem meglepő, ha egy nemzetközi szinten jegyzet édesanyának és egy olimpikontól származó élvonalbeli labdarúgónak sportos gyermeke születik, s ki tudja, Marci mire vitte volna, ha kitartóbb a fociban. Játszott a Loki ifiben, a Kossuth-gimivel diákolimpia döntőt vívtak, itt érdemes egy a családban visszatérő momentumra kitérni. Marci elmondta, a finálét megelőző éjszaka nem tudtak rendesen aludni a szereplésüket már befejező csapatoktól, így fáradtan léptek pályára. Ugyanez játszhatott közre nagyapjának a helsinki olimpiai sorsdöntő mérkőzései előtt is, amikor kikapott az északi versenyzőktől. Előző éjjel ugyanis a felette lakó, a kalapácsvetésben aranyérmet szerző, Csermák Józsefet meglehetősen hangosan ünnepelték a többiek. Gyugyu állítja, a Pécset elkövetett öngóljában is hasonló játszott szerepet, mert a Szarka helyére beugró másik kapus szintén az éjszakázás miatt vétette el a labdát, ami pechére az ő sarkáról pattant a hálóba.

Lányainál, Olgánál és Évánál nem ilyen történetek bizonyultak sorsfordítónak. Ők, bár rendkívül tehetséges úszóknak indultak, mégis hamar abbahagyták a sportolást. Különösen a fiatalabb, Évi vihette volna sokra, de most a benne növekedő kisfiún a sor, hiszen édesapja, a portugál Henrique kis híján az olimpiára is kijutott a sprint futószámokban, sőt egy vakversenyzővel együtt futva 4. és 6. helyet szereztek a paralimpián Athénban.

- Égerházi Péter -