Nomen est omen?

Debrecen - A Csokonai Nemzeti Színház Hogyan nevezzelek? című darabjáról.

A 2010-es, óriási sikerű párizsi ősbemutatója után a Csokonai Nemzeti Színház is műsorára tűzte a népszerű francia szerzőpáros, Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patelliere keserédes komédiáját, a Hogyan nevezzelek?-et. A hamisítatlan francia intellektuális humorral fűszerezett, társadalmi szatírának is beillő színdarab létrejöttének különlegességét Debrecenben az adja, hogy mivel a magyar színművészeket egy orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz vezette végig a próbafolyamaton, az adaptáció során a különböző színházi kultúrák izgalmas találkozása sem maradhatott el.

Az elvileg könnyed bohózatként is felfogható kétórás produkció egy francia család és barátjuk egy estéjét, egy közösen elköltött vacsoráját tárja elénk. A felső középosztályba tartozó Pierre és felesége, Elisabeth lakásába „kukkanthatunk be”, ahol az egyetemen oktató irodalmár férj és a középiskolai tanár feleség érdeklődési körének megfelelően a kellően ízlésesen berendezett nappali roskadozik a könyvektől. A rendező bravúros – orosz színházi – megoldásainak sokasága között rögtön itt, a dísz­letet képező kötetek között fel lehet fedezni egyet. Ahogy ugyanis azt a Csehov-darabok esetén megszokhattuk: ha pisztoly van a színpadon, az a darab végére biztos, hogy el is sül, ez az utalás itt a könyvespolcon szembeötlő részén elhelyezett TABU című könyvre lesz igaz: már tudjuk, valamiféle tabudöntögetésre biztosan számíthatunk az este folyamán.

A gyermekhang skatulyáz

Sem a házaspárt, sem a hozzájuk érkezőket – Elisabeth testvérét, Vincentet, az ő várandós párját, Annát, s a család barátját, Claude-ot – nem látjuk még a színen, amikor egy kislány hangját hallva s gyermekrajzait a falra vetítve „képet kaphatunk” először a házaspárról, majd szépen sorjában a megérkezőkről. Megtudjuk, hogy Pierre-t és Elisabeth-et „az Isten is egymásnak teremtette”, és a frigyük tíz éve alatt semmit sem változott, épp úgy szeretik egymást, mint az elején, van két gyermekük, Myrtill és Apollon. Vincentről kiderül, hogy „előnyös fizikummal megáldott, sikeres, határozott ember, kézzelfogható anyagiakkal”. Egyfajta modernkori hős. Claude, a francia filharmonikus zenekar első harsonása pedig „nem mérgelődik, nem szeszélyes, nem tisztességtelen, mintha nem is létezne”. Vagyis pár mondatban összefoglalva a színre lépőkről gondolt klisékkel szembesülünk. A kapcsolatoknak ez az állóvíz-jellege, s a karakterek „szilárdsága” azonban a Franciaországban is népszerű commedia del’l arte műfaja, és Moliere darabjai óta tudjuk, hogy csalóka: elég valaki, aki ezt az állóvizet – akár szándékosan, akár csak mert „viccelni akar” – egy megteremtett helyzetkomikummal felkavarja. Az a szereplők habitusától függ, hogy ez a „húzás” mennyiben fogja megváltoztatni az addigi viszonyokat.

Fotó: Derencsényi István

Vincent tényleg viccnek szánta

Erre az állóvíz-felkavarásra a darabban egyértelműen annak a Vincentnek van a legnagyobb esélye, aki polgárpukkasztó, ugyanakkor rendkívül magabiztos, már-már pökhendi jellemével folyamatosan „csinálja a műsort”. Mészáros Tibor – hasonlóan egyébként a többi színművészhez – egyszerűen „lubickol” ebben a szerepben: miközben felhasználhatja ennek a krakéler karakternek a megformálásához a komikus vénája minden apró rezdülését, a hihetetlenül tág horizontot bejárni képes mimikáját és gesztusrendszerét. Amikor rájön, hogy vicce, mely szerint születendő gyermekét nem másnak, mint Adolfnak fogják hívni, lavinát indít el, s már nemcsak „ártatlannak látszó” dolgok derülnek ki a kislány által sziklaszilárd jellemeknek láttatott személyiségekről, összeomlik, s egy végtelenül megtört ember tragikus arcát mutatja a fotelben üldögélve. Hiába derül ki ugyanis, hogy csak játszott, egy véletlenszerűen felütött irodalmi mű hőse nyomán találta azt mondani, hogy Adolf lesz a gyereke neve, ez a Hitler keresztnevére történő utalás minden családtagját mélységesen felháborítja. Ádáz vita kezdődik a nomen est omen kérdéséről, de már nem csak erről. Az Anna (Zeck Juli) pocakjában fejlődő, fiúnak vélt magzat leendő neve csak ürügy arra, hogy mind az ártatlannak vélt, – bár Vincent „játéka” miatt igencsak felpaprikázott – Pierre (Vranyecz Artúr) múltjának sötét foltjaira vagy épp Claude (Mercs János) eddig eltitkolt szerelmi életére fény derüljön. Claude viszonya kapcsán megy át a történet – mintegy a csehovi puska várható elsülésével –valódi tabudöntögetésbe, igazi mély, orosz drámába, ahol már nem az a tét, hogy Pierre le tudja-e bármiben is győzni Vincentet, akit Vranyecz Artúr érzékeny játékának köszönhetően jól láthatóan rendkívül idegesít sógora állandó vele szembeni fölénye, vagyis az, hogy ő csak Sancho Panza lehet Vincent Don Quijote-figurája mellett, hanem az, hogy a homoszexuálisnak gondolt, Homárnak csúfolt Claude egy nőt szeret. S nem is akárkit. Vagy az, hogy Elisabeth harminc éven át titkolt sérelmeiért a barátja, a férje, a testvére most végre bocsánatot kér-e.

Majzik Edit Elisabeth-jének szívszorító monológja szintén sokkal inkább egy orosz drámába illik, mintsem egy francia bohózatba. Főleg azután, miután Claude is színt vall szerelme kilétéről, s felidézi nem szokványos kapcsolatuk állomásait. (Rác­kevei Anna Claude szeretőjének szerepében csodálatosat alakít. Epizódszerepe ellenére az előadás legszebb pillanatait nyújtja a nézőknek.) Ám amikor már azt hinnénk, hogy a tabudöntögetés, mint a csehovi puska nemcsak eldördül, de meg is öli a jelenlévőket: legalábbis a felszínen harminc éven át működőképesnek tűnő barátságukat és családi kapcsolataikat mindenképp, rájövünk, hogy mégsem dosztojevszkiji mélységet látunk magunk előtt.

Csakugyan francia

Ez mégiscsak egy francia vígjáték, amelyben Anna és Vincent gyermekének megszületésével, mintha mi sem történ volna, helyreáll a béke, s az utolsó jelenetben – mintha már nem is egy színdarabot, hanem egy francia film kimerevített képkockáját látnánk magunk előtt – a babának örülve, ápolónak öltözve ott van mindenki a kórházban, s nemcsak az újszülött miatt boldogok. Hanem a kicsinek adott név miatt is, amely egyszersmind a nomen est omen problémáját is feloldja a családtagok között.

- Gyürky Katalin -

Alkotók

Vincent: Mészáros Tibor • Claude: Mercs János • Pierre: Vranyecz Artúr • Elisabeth: Majzik Edit • Anna: Zeck Juli • Françoise: Ráckevei Anna • Lány: Gemza Villő/Hegyesi Rozália •

Díszlet- és jelmeztervező: Marfa

Gudkova • Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba • Rendező: Ilja Bocsarnikovsz

Hogyan nevezzelek?

A fiatal orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz vitte színre Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patelliere Hogyan nevezzelek? című komédiáját a Csokonai Színházban; a bemutató előadást pénteken tartották a Víg Kamarában.

„Vámpírként szívom magamba a tudásukat”

Látta Vidnyánszky Három nővér rendezését, és teljesen megdöbbent a szépségétől. Interjú Ilja Bocsarnikovsz orosz rendezővel.

Francia vígjáték orosz szellemben, magyar színpadon

A fiatal orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz vitte színre Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière Hogyan nevezzelek? című komédiáját a Csokonai Színházban.