Olvasói levél: Hol a haza…?

Debrecen - 175 éve (1842. április 11.) veszítettünk el egy világhírű magyart: Kőrösi Csoma Sándort: „Én a székely nemzetiség szülötte vagyok (1784. március 27.). Ez a magyaroknak az a törzse, amely Erdély nagyfejedelemséget lakja.”

Mások számára elképzelhetetlen és vállalhatatlan kínszenvedésekkel és veszélyekkel szembenézve; kitartó székely-makacssággal indult el a nagy útra: „Akkor ér véget küldetésem, ha be tudom bizonyítani, hogy a magyar nép igenis Attila népe.” 1799-ben a híres nagyenyedi Bethlen-Kollégium diákja lett: itt születik meg az elhatározás: felkutatja a magyarság keleten maradt rokonait.

1815-től Göttingában készül a nagy útra: tanul latinul, görögül, németül, franciául; de arabul és törökül is. 1819. novemberében a császári hatóságok gáncsoskodása ellenére Bukaresten keresztül próbálkozva, 1820. január 1-én, bolgár kereskedők közé szegődve, Konstantinápolyba indult. Megállás nélkül következett Alexandria, Sidon és Bejrút. Egyszerű ázsiai ruhát öltve, gyalogszerrel, karavánokhoz csatlakozva Bagdadba jut.

Miután az angol követségen kap segítséget – európai öltözékben, a perzsiai Hamadanba; illetve október közepén Teheránba viszi a sorsa. Célja: Közép-Ázsia, a Turáni Alföld – örmény köntösbe kellett rejtőzködnie a Buchara felé vezető veszélyes szakaszon. 1822 elején Kabulba érkezett, ahonnan júniusban kénytelen Lahorba visszamenni a keresztyén-üldözés miatt. 1823. júniusától 1824. októberéig a zanglai kolostor lakójaként tibeti nyelvjárással foglalkozik. „Ott ült ő birkabundába burkolózva… reggeltől estig; olvasott, tanult: tűz nélkül, világítás nélkül… a padlón aludt és csak a puszta falak védték az éghajlat szigorúságával szemben. Olyan helyzetben, amely a legtöbb embert kétségbeesésbe űzte volna, Szkander bég – így nevezték keleten a jak-vajas teán és árpán „élő” Kőrösi Csoma Sándort – 40 ezer tibeti szót gyűjtött össze és szedett sorrendbe” – tibeti láma (szerzetes) visszaemlékezése.

A Bengáliai Ázsiai Társaság végül is segített rajta: három év támogatást kapott tervezett műve kivitelezéséhez. „A hideg itt nagyon kemény, s ő egész télen át írózsámolyánál ülve, tetőtől talpig gyapjúruhába burkolva – reggeltől estig dolgozott pihenés és melegítő tűz nélkül.” (szemtanú)

1830. végére elkészült műve, és 1500 kilométeres út megtétele után 1831. május 5-én jelentkezhetett a kalkuttai kormánytitkárnál az első komoly és megbízható tibeti szótárral: kinyomtatás végett. „Megérkezett Csoma de Kőrös, Erdély fia, Kalkuttába, kit a nyugtalan tudni vágyás s élénk kívánság arra bírtak, hogy a magyar nemzet törzsét fölkeresse…”

1834. végére elkészült a tibeti nyelvtan is: „Készítette Kőrösi Csoma Sándor székely-magyar Erdélyből.”

A hatóságokhoz fordult 1835. novemberében: „Mivel még nem értem el célomat, amelynek kedvéért keletre jöttem, kérem, hogy még 3 évig Indiában maradhassak azzal a céllal, hogy szanszkrit-ban és többféle nyelvjárásban gyarapítsam tudásomat.” 1842-ben Közép-Ázsiába indult: posványos, trópusi tájakon kellett átvergődnie, míg március végére Dardzsiling Himalája alatti brit határállomásra érhetett. Az olyan hőn óhajtott, tibeti fővárosba – Lhassába – nem juthatott el: április 6-án legnagyobb bánatára, malária döntötte le lábáról. Ennek következményeként április 11-én borzasztó haláltusa vetett véget szenvedéseinek: „Itt nyugszik Kőrösi Csoma Sándor, Magyarország szülötte, ki nyelvészeti kutatások végett keletre jött, s évek folyamán, amelyeket olyan nélkülözések között töltött, minőket ember ritkán szenved el, és a tudomány ügyében végzett kitartó munkálkodása után, elkészítette a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát. Ez az ő legkülönb és igazi emlékműve.” (sírfelirata)

„Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak… Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással.” Széchenyi ajánló-felszólítása érvényes, amíg magyar él a földön.

- Hutzler Vilmos, Debrecen -