Az ember előre is tud nézni, nem csak hátra

Debrecen - „A kitűnő kollégák, a barátok, az utódok és persze a sok fiatal inspirálja az embert.” Interjú Jávor Andrással, a Debreceni Egyetem leköszönő rektorhelyettesével.

Olvastam a tudósítást, ami így kezdődött: munkatársai, barátai, tisztelői, diákjai köszöntötték 65. születésnapján Jávor Andrást. Magánéletben ez szép idő, de a tudományos pályán még szinte kölyökkornak számít. Hogy van az idő múlásával?

Jávor András: Nem veszem észre. Azért nem érzem, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg feladatom van. Ma például reggel nyolckor élelmiszerklaszter megbeszélés volt, kilenctől a Naplónak adok interjút, 11-kor megnyitom a jubileumi esélyegyenlőségi konferenciát. 13 órára megyek a sportolók mentorprogramjára, fél kettőre pedig jön hozzánk a külügyből Mikola államtitkár úr, hiszen meghirdettük a Szent László emlékévet, és ennek kapcsán egyeztetünk. Az egyetemi közeg egyébként is fiatalon tart, a kitűnő kollégák, a barátok, az utódok és persze a sok fiatal inspirálja az embert. Nekem az jelent sokat, hogy előre is tudok nézni, nem csak hátra.

Egész munkássága Debrecenhez köti. Itt tanult, itt kezdte pályafutását, és az eltelt csaknem öt évtizedben az egyetem az élete. A Böszörményi úti campus azóta látványos megújuláson esett át, karrierje kezdetén milyen feltételek között próbáltak figyelemreméltó eredményeket felmutatni?

Jávor András: Amikor én végeztem (a ’70-es évek közepén), akkor az agrár még egy kis egyetem volt, egyetlen szakon félezer nappalis hallgatóval, meg egy kevés levelezőssel, és egészen más oktatási-kutatási infrastruktúrával. Az egykori takarmányozási és tejlaboratórium a centralizálás miatt elkerült a tanszékről, és laborral legközelebb akkor találkoztam, amikor az Élettudományi Központban felkérésre megcsináltuk a korszerű állatgenetikai laboratóriumot. Anno mi még a szakirodalmat is kartoték rendszerben, papíralapon gyűjtöttük, és amikor egy-egy kísérletnek az értékelő anyagát, a leporellókat hazavittem, az több kilónyi papír volt. Ma már ugyanehhez egy pendrive is elég. Az akkori életem akkor változott meg gyökeresen, amikor a kar, majd az egyetem állami vezetésébe kerültem. 2000 óta vagyok vezető, igaz, azóta a szűken vett szakmámmal kevesebbet tudtam foglalkozni, viszont lehetőségem volt arra, hogy egy csapatot alakítsak ki, hogy új munkahelyeket csináljunk, modern laboratóriumot hozzunk létre, klasztert építsünk. Aktív szereplőjévé váltam a fejlesztéseknek. Szóval a mérlegnek mindig két serpenyője van.

Agrármérnöki diploma, genetikai szakmérnöki diploma, tanársegédi kinevezés, majd doktori cím, az egyetemi ranglétra végigjárása után egyetemi tanári kinevezés, oktatói, kutatói munka, dékánhelyettes, centrumigazgató, tudományos elnökhelyettes, oktatási, majd pedig általános rektorhelyettesi kinevezés. Nagyívű karrier ez, amihez két emberöltő is kevés lenne. Van recept, vagy csak így sikerült?

Jávor András: Azt gondolom, hogy én mindig tisztességes, becsületes, másokkal együttérző, következetes ember voltam, nyilván a hibáimmal együtt. Úgy tapasztaltam, hogy általában emberként szerettek, és ez nem kevés. Soha nem futottam el a kihívások elől. Ha tudományos folyóirat kellett az agrárnak, akkor létrehoztuk, ha laborra volt szükség, akkor annak a kialakításába folytam bele, ha pedig klaszterre volt igény, akkor arra feküdtem rá. Közel száz kis-, közép- és nagyvállalattal történő együttműködésünk legújabb eredménye, hogy szakmai megvalósítóként négy GOP-os pályázatunk is nyert, lefedve a teljes élelmiszeripari vertikumot. Ha hisznek benned, és érzed a bizalmat, az hihetetlen lendületet tud adni az embernek. És persze mindig volt csapatom…

Számos egyéb titulusa is van (az Alumni Bizottság és az élelmiszeripari klaszter elnöke, a juh terméktanács elnökségi tagja, stb.), ezeket hogy sikerült felfűzni ugyanarra az életútra?

Jávor András: Aktív oktatóként több mint száz diplomadolgozatos hallgatóm volt, OTDK-n nyert hallgatóm volt, mára húsz körül van a kezeim alatt Ph.D fokozatot szerzett tanítványok száma is. Mint mondtam, mindig sok jó segítőm volt, ha pedig valamiről úgy éreztem, hogy már nem fér bele, akkor igyekeztem a csapatban maradni, de az elsőszámú vezetést átadni. Mivel elég sok feladatom volt, szerettem a háttérbe vonulni. Ha egy kollégával találtunk ki valamit, vagy ha ő hozta az ötletet, és én úgy láttam, hogy ez jó, akkor azt gondoltam, „toljuk meg a gyereket”, hadd haladjon a karrierje. Valószínű, hogy ezért is kaptam vissza sok szeretet, mert így próbáltam az emberekhez hozzáállni.

Vesse bárhová az élet, az egyik biztos pont, ahová bármikor visszatérhet, vagy éppen elvonulhat, „a saját gyerek”, az állatgenetikai labor. Sikerült valami világraszólót alkotni a négy fal között?

Jávor András: Nem véletlen, hogy húsz végzett doktoranduszom volt – jelenleg is van két aktív – akik közül sokan szétszóródtak a világban. Az egyik a tudományterületén bizonyított, a másik a gyakorlatban alkotott maradandót. A nemzetközi szinten is jegyzett eredményeket elérni a hazai felsőoktatás finanszírozási körülményei között nem egyszerű, de annál nagyobb dolog. Az állatgenetikai laborban zajló kutatások révén felgyorsul a tenyésztés eredményessége, könnyebb elvégezni a szelekciót, előre meg lehet határozni, hogy mely állatokra van szükségünk, melyeket hagyjuk tenyésztésben. Szakmai munkámért egyébként számos kari és egyetemi kitüntetés mellett megkaptam az Ujhelyi Imre-díjat, a Szent-Györgyi Albert-díjat, valamint a Magyar Érdemrend Középkeresztjét.

Az agrárium mellett a másik szívügye a határon túli magyarság oktatásának a kérdése. Most, tíz év után letette ugyan a rektorhelyettesi hivatalt, de rektori főtanácsadóként új kihívások várják…

Jávor András: Az egyetem Agrárkabinetének élén most azon dolgozom, hogy a Debreceni Egyetem multidiszciplináris agrárközpont lehessen a Kárpát-medencében. Ez gyakorlatilag a tiszai vízgyűjtő területet fedné le, ami 157 ezer négyzetkilométer, ez valójában a Kárpát-medence Dunától keletre eső része. Célunk az, hogy a képzés és a tudás exportjával a határon túli magyarságot a saját hazájában helyzetbe hozzuk, ami persze az anyaországot is erősít, hiszen kapunyitást jelent a szomszédos országok agrárpiacára. Ez egy olyan jövőkép, amiért érdemes dolgozni. A másik elképzelésem, hogy a magyar örökség ismereteit távoktatás kereteiben elvigyük a világba, Dél-Amerikától Új-Zélandon keresztül minden olyan magyar számára, akinek szüksége van magyar identitás erősítésére, vagy csak kíváncsi világunkra. Leköszönő rektorhelyettesként arra büszke vagyok, hogy az én hivatali időmben álltunk át (gyakorlatilag a nulláról) az osztott képzésekre, aztán szép lassan meglett a hatvanvalahány alapszakunk és a mesterszakjaink. Folyamatosan fejlődünk, lépünk előre, a hatalmas gépezet olajozottan működik. Nagyon sokat kaptam ettől az intézménytől, ettől a közösségtől, amit szeretnék visszaadni. Hiszek a jövőben, hisz a feladatok az eredményesen dolgozó embert megtalálják. Ezért büszke vagyok arra, hogy márciusban a DEAC társadalmi elnökévé választottak, a juhász társadalom egy része pedig szeretne ismét a Juh Terméktanács élén látni.

- Petneházi Attila -