A lélek pillanatnyi beteljesülése csak ritkán adatik meg

Debrecen - Szerepekről, darabokról, kegyelmi állapotokról és mélyrepülésekről beszélgettünk Dánielfy Zsolt színművésszel, filmrendezővel.

Dánielfy Zsolt 36 éve tagja a Csokonai Színháznak, s bár nyoma sem látszik, nemrég ünnepelte a hatvanadik születésnapját. E hosszú idő alatt több mint százötven szerepet játszott.

Sokféle színházi világot, igazgatói elképzelést megtapasztalhattál, s nyilván a társulat is állandóan változott. Mikor voltál leginkább otthon a Csokonaiban?

Dánielfy Zsolt: Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy 36 évig itt maradhattam Debrecenben, s reményeim szerint még tovább is. Hűséges típus vagyok. Ha megszeretek egy társulatot, egy várost és annak a közönségét, sőt még azt is érzem, hogy befogad engem, akkor azt igyekszem meghálálni. Más oldalról nem feltétlenül hasznos, ha az ember egy helyen marad, mert nem ismerik meg annyira a nevét, de Debrecen egy élhető és szerethető hely. Sokat kaptam tőle, boldog vagyok itt. Azt a klasszikus színházat szeretem, amelyik együtt alkot a nézővel. Ilyen volt Gali László, Lengyel György és Seregi László színháza is. A jó színház engedi, hogy a néző zavartalanul haladjon az előadással, fontos számára, hogy a közönsége értse, mi történik a színpadon. Ha nem érti, vagy elengedi a kezét akár csak 20-30 másodpercre, hosszú ideig kell küzdenie, hogy visszanyerje a figyelmét. A színház hármas alkotás: író-rendező/színész és a néző együttműködése. Ettől lesz csodálatos.

Nem tudod elfogadni azt, amikor a rendező egy zárt közeget tesz fel a színre, és azt kéri a nézőjétől, hogy „dolgozzon meg” az előadásért, mert teszem azt hisz egyfajta progresszivitásban, amit színházi alkotóként ő ismer jobban, mint a néző, s úgy gondolja, megéri a fáradságot?

Dánielfy Zsolt: Az egy szűk kör színháza, ha megéri, akkor elfogadom azt is, de mi egy olyan városban élünk, ahol minden közönségréteget ki kell szolgálni. Fontos a népszínházi jelleg, ugyanakkor kell, hogy olyan előadások is készüljenek, amelyek egy szűk réteg igényeit elégítik ki. Én magam is nagyon szeretem ezeket, és ha nem is értem mindenhol, a kollégáim vannak benne, akiket szeretek, tartozom nekik azzal, hogy megnézem őket. Nincs bezárt színház. Ha kihagyom a közönséget, baj van.

Mindig érzed, hogy mikor megy veled a néző?

Dánielfy Zsolt: Persze.

Érzem, hogy velem együtt lélegeznek, az előadás közben ők az énem másik fele.

Gyakran az előadás előtti hangulatból tudom, hogy jó nézőre számíthatunk-e vagy sem. Ott van ez a zsibongásban, a miliőben. Bioenergiák áradnak a színpadon oda és vissza. Nyilvánvalóan önmagam kell legyek. Kegyelmi állapot, ha egybeforrok a figurával. Négy-öt alkalommal éreztem, hogy a testemet–véremet–agyamat használta a figura. Csak azt engedte meg a gesztusaimból, amit ő „gondolt”. A lélek pillanatnyi beteljesülése ez. Nem tudom találóbban megfogalmazni.

Melyik volt az a négy-öt alkalom?

Dánielfy Zsolt: Vaszkov törzs­őrmester főszerepe életem első karaktere volt, egy nagyon szép, költői előadásban, a Csendesek a hajnalokban. Pinczés Pista rendezte és szinte beledöglöttem a darabba. Amikor az ember kijön a színművészetiről, akkor nagyon látszani akar és ebben a színműben látszottam is. Ráadásul kilenc nővel játszottam, egyedüli férfiként. Kell ennél jobb helyzet? A Petőfi-Arany levelezés is fontos. Bakota Árpival nemrégen vittük Luxemburgba és Brüsszelbe is. Az Olvastam költőtárs a két költőóriás egymás iránti szeretetét és tiszteletét mutatja be sok humorral, komoly irodalmi értékeket is felvonultatva. A darabot a múlt héten Los Angelesben, San Diegóban és San Franciscóban is állva tapsolta a közönség. Ezek hatalmas élmények számunkra. A végén, Petőfi halálakor, amikor Arany megsiratja, folyt a könnye a nézőknek, s ott maradtak beszélgetni. A Petőfi - Arany levelezés küldetés számomra, a magyar kultúra közvetítése, de nagy élmény még a legendás Stílusgyakorlatok, ami szintén Pinczés-rendezés volt. Egyszerre intellektuális kihívás és harsány humor. Hat éven keresztül játszottuk, aminek nyilván az is oka, hogy nem volt annyi rádió, tv, internet, de ma már a színháznak sincs olyan respektje, mint akkortájt. A Gyalog Galoppban gyakorlatilag lubickoltam, de átütő előadás volt a Szigorúan ellenőrzött vonatok, – amiben Tapicska forgalmis­tát alakítottam – és a Légy jó mindhalálig is. Valkay tanár úrral egyek voltunk: látszatra nyersek, kemények vagyunk, de ha megtalálják hozzánk a kiskaput, akkor bele tudunk halni mindenbe. Az első pillanattól enyém lett ez a szerep, minden erőlködés nélkül. Rögtön tudtam, hogy én vagyok, illetve, hogy hozzá tudom alakítani azt, ami én vagyok, ami bennem van. Tudtam, mennyit fog belőlem használni a figura.

Útkereső vagy? Ezért kanyarodtál a filmrendezés felé?

Dánielfy Zsolt: Szeretem, ha zsongás van körülöttem. A filmrendezést pedig rendkívül izgalmasnak látom, sokkal több lehetőséget ad, mint a színház.

A teátrumban a rendező a premier után kénytelen elengedi a darabot, átadja az irányítást a színésznek és legfeljebb izgulhat, hogy ők továbbra is megcsinálják-e, amit szeretne. Az előadás sikere a színész aznapi diszponáltságán is múlik. Csodája és hátulütője is ez a színháznak.

A filmben viszont csak a diszponált állapotot rögzítjük és a vágás, a kameraállások is végtelen lehetőséget kínálnak a rendező számára. Én szeretem az utómunkát is. Amikor filmet rendezek, nem az a fontos, hogy minden áron nekem legyen igazam, hanem az, hogy a közös munkánk eredménye jó legyen. Ugyanakkor az eredeti koncepciómhoz, elképzelésemhez mindig következetes maradok.

Hatvan évesen készítettél számvetést? Hol tartasz, mit adott a színészet?

Dánielfy Zsolt: Mindent, magát a csodát. Mindig úgy éltem, hogy amit csináltam, abba teljesen beleraktam szívemet, lelkemet, még akkor is, ha megégtem. Ma sem tenném másképp. Attól, hogy odaadtam magam, soha nem lettem kevesebb. Úgy gondolom, hogy nem futottam ki magam annyira, amennyire lehetett volna, de nem vagyok elégedetlen. A nagy kosárba, amit életnek hívnak, többet tettem bele, mint amannyit kivettem belőle.

HBN