Kortól független egyetemes érzés: fájdalom táncnyelven

Debrecen - Amit nem lehet egy helyben állva kibírni: a gyermek elvesztése.

A Nagyvárad Táncegyüttes és a Közép-Európa Táncszínház közös produkcióját, a Stabat Matert tekinthette meg a Csokonai Színház közönsége május 27-én. A fiát a keresztfa mellett sirató Mária fájdalmát elbeszélő 13. századi himnuszt a világtörténelem során számos alkotó megzenésítette – többek között Giovanna Battista Pergolesi, Antonio Vivaldi vagy Joseph Haydn –, a koprodukció rendezője, Kun Attila a sokféle adaptáció közül azonban ez esetben Gioachino Rossini muzsikáját választotta a színpadi mozgás zenei aláfestésére.

Jól eltalált díszlet

A színpadon hátul egy hatalmas fát látunk, mellette pedig jóval vékonyabb, felfüggesztett „fapálcákat”, amelyek rögtön a fájdalom egyetemesség-érzetét és kortól független jellegét kívánják érzékeltetni: azt, hogy Jézus keresztre feszítésekor sem csak Mária szenvedett fia elvesztése miatt, hanem még jó néhány kivégzett édesanyja állt a keresztfánál. Illetve, hogy a saját fájdalmunk mellett nagyon sok embertársunk él át hasonló vagy súlyosabb borzalmat, csak épp úgy vagyunk „összerakva”, hogy a mi veszteségünket érezzük a legnagyobbnak, a legkevésbé elviselhetőnek.

Egy szülő számára a gyermeke elvesztése, mint a lélekölő fájdalom örök érvényű tematikája így már rögtön a kiváló díszlettel elemel az egy konkrét esettől, Jézus és Mária sorsától, s távlatosan, univerzálisan láttatja az eseményeket.

A fájdalom dinamikussá tétele

„Állt az anya keservében / sírva a kereszt tövében, / melyen függött szent Fia, kinek megtört s jajjal-tellett / lelkét kemény kardnak kellett / kínzón átjárnia” – olvashatjuk a szerzőségét illetően mindmáig vitatott, de leginkább Jacopone da Todinak tulajdonított 13. századi ének Babits Mihály fordította első versszakát. Mivel itt a himnusz táncfeldolgozásáról van szó, az „állt az anya keservében” verssor sugallta statikát ez esetben a dinamika váltja fel: a színpadon végig nagyon intenzív a mozgás, sőt, az anyát játszó táncművészt – ha néha oda akar állni a keresztfa elé – társai, a vele szenvedők s fájdalmában osztozók, ha kell, erőszakkal elvonszolják onnan.

Amire egyfelől nyilván azért van szükség, mert a produkcióban a halni készülő Jézus természetesen nincs fenn a keresztfán: fájdalmát ő is táncolja, ő is – az elkerülhetetlenül bekövetkező halálát szimbolizáló nagyon erős jelenetig – végig mozgásban van az őt siratókkal együtt. Másfelől azért, mert az egész előadás azt kívánja sugallni: a fájdalomérzet nem lehet statikus, nem lehet „egy helyben állva kibírni”, hanem hullámokban tör az emberre, s rengetegféle érzelem kavargása képezi a gyermek elvesztésének folyamatát, kétségbeesés, feladás, bizakodás, remény, hogy vannak még csodák.

Érzelmi hullámok a test nyelvén

A táncból fakadó, valamint az érzelmek folyamatos hullámzásából adódó dinamikát az előadás több, egymásba folyó jelenetben tárja elénk. Az első képet látva a négykézláb „kúszó-mászó” táncosok az „ember embernek farkasa”-asszociációt hívják elő a nézőből, a döntést, ahol annak idején kétféle akarat „feszült össze”, Barabást vagy Jézust feszítsék-e keresztre? S azt, hogy a választás Jézusra esett, már a következő jelenet szimbolizálja: az egymással harcoló férfiak eltűnnek, csak Jézus marad a színen, aki vérét-verítékét köntösébe törölve hátrahagyja ruhadarabját a színpadon.

Azt a ruhadarabot, amelynek látványa alapján az asszonyok, és persze az anya értesül a döntésről, s megtudja, hogy a fiú menthetetlen. A következő nagyon erős jelenet már az anyáról és a fiáról szól, arról, hogy Jézusnak még ebben a helyzetben is van, volt ereje szülejét biztatni. Kettősük koreográfiája, táncba írt fájdalma feledhetetlen.

Érdekes a férfiak szerepe

Kun Attila rendezésében rendkívül elgondolkodtató a férfiak szerepe. Ha a fájdalomról van szó, azt egyértelműen a fiát elveszítő anya, s a mellette álló, őt féltő-óvó, vele együtt érző nők fejezik ki a leginkább. A férfiak azonban végig ambivalens szerepet játszanak az est folyamán, hisz az ő lelkükön szárad a döntés, a keresztre feszítés ténye, ugyanakkor ők is apák, érző szívű emberek. Ez a kettősség az egymást váltó jelenetekben tükröződik: hol durvák az asszonyokkal, láthatóan nem értik, vagy nem akarják érteni a bennük dúló érzelmeket, hol pedig teljes mértékben partnerként, gyengéden közelítenek az anyához, s a potenciális feleségeikhez, a leendő vagy meglévő gyermeküket megszülő asszonyokhoz is. Ez a kettősség azonban csak az egyik olyan megoldás, ami plusz érdekességgel szolgál az előadásban.

Kettős a jelmez is

A gyermek elvesztése miatt érzett dinamikus fájdalom örök érvényűvé és kortól függetlenné tételéhez nagyban hozzájárul a táncosok viselte jelmez is. A kezdő jelenetekhez képest ugyanis – ahol Jézus-korabeli ruhákban lépnek elénk a művészek – a középső képek 21. századot idéző jelmezei szintén azt sugallják: a gyerek halála egy szülőt bárhol, bármelyik időszakban utolérhet. Az előadás kiváló koreográfiájának köszönhetően azonban – amely Kun Attila mellett Horváth Adrienn munkáját dicséri – az utolsó jelenetben, ahol a férfiak a keresztre feszítésre utaló széttárt karral hozzák be a színpadra a már halott Krisztust – ismét korhű ruhákban látjuk a táncosokat. A Rossini zenéjében elhangzó „Ámen” alatt tehát ismét visszavezetnek bennünket a Stabat Materben foglaltakhoz. S hogy a keresztre feszítés valóban megtörtént, a nagy keresztfa mellett lógó „fapálcikák” kereszt alakúvá formálása is szimbolizálja számunkra.

Mindezt fokozandó, az eddig is rendkívül erős képek után talán a legmegindítóbb ekkor tárul elénk: Jézussal párhuzamosan, Máriát is hozzák: ő fejjel lefelé, a lábát szétfeszítve lóg fájdalmában, két másik „anya” karjai között. A fejjel felfelé kifeszített Krisztus, és a fájdalmába belevesző anya inverz képénél kifejezőbbet, azt hiszem, nem is lehetett volna az örök érvényű fájdalom szimbolizálására kitalálni. A hatás itt (is) önmagáért beszél.

- Gyürky Katalin -