Kiülni a szoboszlói strand elé, és lefesteni az arra járókat

Debrecen - Képein majd’ megszólalnak, akiket ceruzavégre kap. Interjú Masits István festőművésszel.

Nyaranta a hajdúszoboszlói strand előtt rajzolja fantasztikus portréit az arra járók – és nem utolsó sorban a „modellek” – nagy örömére. Művei a fényképek hangulatával vetekszenek, fotókról is vállal másolást. Műtermében csodálattal nézem a tájképek, a régi debreceni utcarészletek mellett az öreg néni, az egykor élt hajléktalan bácsi, a pici kislány, a bolti eladó és az ismert vendéglátó szakember portréját – mind-mind kiváló alkotások.

Ön szerint azt, akinek nincs tehetsége a képzőművészethez, egy „gyorstalpaló” tanfolyamon meg lehet tanítani úgy rajzolni, hogy művésznek képzelje magát?

Masits István: A tehetséget nem lehet tanulni, a tehetség az van. Vagy nincs. Ez éppen olyan, mint a versmondás, vagy az írás, akinek nincs hozzá affinitása, soha nem lesz jó előadó, vagy író. Szakmai fogásokat elsajátíthat, de ha hiányzik a tehetség, a legjobb esetben is középszerű marad. Mint ahogy a szavalatnál, a festménynél is az számít „jó”-nak, ami megfogja az embert annyira, hogy amikor hazamegy egy tárlatról, vissza tudja idézni, amiket látott.

Fotó: Derencsényi István

Eredeti szakmája szerint nyomdai ofszet gépmester, ez kissé távol áll a jelenlegi hivatásától.

Masits István: Nem egészen. A nyomdai munkához hozzátartozott az is, hogy milyen legyen egy borító, amihez ugyancsak ki kellett keverni a színeket, éppúgy, mint a festésnél. Engem egyébként már 5-6 évesen elvarázsoltak a képregények – emlékszem, a Naplóban is voltak ilyen folytatásos művek. Megfogott például az a jelenet, amelyen a kuruc vitézt alulnézetből mutatták, ahogy suhint a kardjával. Csak néztem, hogy ezt vajon hogy csinálták? A vitéz arckifejezése, a ló minden izma megkapóan élethű volt. Általános iskolában nem volt sajnos olyan rajztanárunk, akitől igazán tanulhattam volna, pedig azon is sok múlik, hiszen amit gyerekkorban tapasztal az ember, amilyen benyomás, élmény éri, abba az irányba indul el felnőtt fejjel. Én a többieknél jóval érzékenyebb, vékony fiú voltam, s a Szabadság telepen úgymond össze voltam zárva néhány keményebb sráccal. Én viszont soha nem voltam, vagány, verekedős, így történhetett meg, hogy amikor egyikük egyszer a homokozóban rám ugrott, eltört a kulcscsontom. Soha nem ütöttem vissza… Már akkoriban is inkább olvastam, felfigyeltem sok mindenre, az emberek hangulata, jelleme érdekelt igazából már abban az időben is, a képeimen a mai napig ezt próbálom megfogni. A portrérajzolásban némi pszichológia is rejlik – én még egy bűnöző markáns arcát is kicsit pozitívan próbálom látni.

Mikor kezdett tudatosan készülni erre a pályára?

Masits István: 25 éves voltam, amikor keresgéltem a helyemet, akkor kerültem a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körbe. Először csak ott topogtam, nézelődtem, hogy is lehetne ide járni, mire Bíró Lajos rám szólt: „Na apukám, ülj le, ott a gipszfej, rajzold le!” „Jaj, de én nem hoztam papírt, meg ceruzát, én csak érdeklődnék…” „Nem baj, mondta, ülj csak le, adjatok neki eszközöket!” Hát engem kivert a víz, kínomban elkezdtem rajzolgatni, aztán ott ragadtam. A körben fegyelem volt, és ebből kifolyólag fejlődtem is. Ceruzával, szénnel kezdtem, majd jött a színes pasztell. Olajjal nem festettünk, aki akart, otthon „kínlódott” vele. Később vettem akrilfestéket, s mikor Bajára mentünk egy páran, kiültem a folyó partjára, kinyomtam a festékeket, amik szinte azonnal megszáradtak a nagy hőségben – én ezt akkor még nem tudtam. Majd olajjal próbálkoztam, de sajnos segítséget nem kaptam senkitől, magamtól kellett rájönnöm sok mindenre. A pasztellt és az akvarellt is szeretem.

Fotó: Derencsényi István

Jelenleg a festészetből, illetve a portrérajzolásból él?

Masits István: Igen, és ami még adódik, például a Virágkarneválon is szoktam portrékat rajzolni. Van, hogy gyerekrajz-pályázaton zsűrizek, de ha valakinek a születésnapjára portrét kérnek, azt is örömmel megfestem. Számtalan esetben adtam képeket jótékonysági – például sérült gyermekek javára rendezett – árverésekre, de iskolai bálokon is kisorsolták a felajánlott képeimet. Rendszeresen rajzolok a városrészek rendezvényein, és az állami gondozott gyerekek Vekeri-tavi találkozóján. A napokban Hajdúdorogon lesz kiállításom, nyaranta pedig a szoboszlói strand előtti portréfestésnek hódolok. Először a budapesti Vörösmarty téren, majd a Balatonnál láttam olyan rajzolókat, akik 20-30 perc alatt elkészültek egy portréval, ezért legközelebb a Medgyessy körben kiraktam egy órát a rajzlap mellé, és igyekeztem felgyorsítani a saját tempómat, így a régi két óra helyett sikerült fél órára redukálnom az időt. Akkoriban a nyomdában elintéztem, hogy délelőtti műszakban dolgozzak, utána irány Hajdúszoboszló. Nekem – és szerencsére az embereknek is – tetszett, amit csinálok. Majd egy szalagszakadás miatt hónapokig gipszben volt a lábam, miközben járt az agyam, hogy de jó lenne, ha nem kellene visszamennem három műszakba, hanem csak ezt csinálhatnám. Otthagytam a nyomdát, majd nyáron Badacsonyban, később Olaszországban is kipróbáltam magam. Érdekes ez a portrérajzolás, mert sosem tudom, hogy ki fog leülni a velem szemben lévő székre.

Milyen elismerés mérvadó?

Masits István: Ha megnézik a képeimet és látom, hogy tetszik, az az igazi elismerés. Most éppen egy 85 éves néniről és a férjéről adott a lányuk egy régi fekete-fehér fotót, elvittek a házukhoz is, s azt kell megfestenem, ahogy az udvaron állnak ketten a férjével. Ez is elismerés számomra. Nagy öröm volt, amikor 30 éves koromban Lengyelországban a Visztula partján pasztellel rajzoltam egy hajót és egy szélmalmot, s egyszer csak megállt mellettem egy német lány, majd azt kérdezte: Wieviel kostet, vagyis mennyibe kerül? Ránéztem, s visszakérdeztem, hogy micsoda? Ja, ez? De még be sem fejeztem, mondtam. Nem baj, ő megveszi, mennyiért adom? Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek, kértem, hogy adja nekem a kitűzőjét. Úgy is lett, de azért adott mellé még 10 márkát. Az volt az első kép, amit megvettek tőlem. Az alkotás érdekes, izgalmas folyamat, miközben az ember arra törekszik, hogy minél jobb legyen, amit csinál. Én is addig próbálom javítgatni, amíg tökéletesnek nem érzem.

Bár – nem én találtam ki, de igaz: – egy kép sosincs igazán készen. Bármikor abbahagyjuk, mindig lehet még rajta javítgatni.

Én is így vagyok ezzel. Egyszer egy szép épületet festettem, s még ugyan nem volt teljesen készen, de már beleraktam egy keretbe, mert kíváncsi voltam, hogy fog majd kinézni. Akkor egyszer csak ott termett valaki, akinek nagyon megtetszett, és hiába mondtam, hogy még nincs készen, elvitte. Neki úgy tetszett, ahogy akkor látta. René Magritte belga festőtől származik az a mondás, hogy „nem tudom a pontos okát, miért festek, mint ahogy azt sem tudom, hogy miért születünk és miért halunk meg”. Az olyan festők mint én, a tájban, az emberi arcokban, mindenben a hangulatot próbálják visszaadni – egy ember, egy táj hangulatát. Én a tízemeletes házakat nem tudom megfesteni, mert az engem nyomaszt – csak azt, ami szép és hangulatos. Szerintem minden képben benne van a festő hangulata is…

- Kenyeres Ilona -