Eper(?)fagyi

Eperfagyi, eperfagyi, hű de szinte mindannyian azt gondolnánk, hogy természetesen az eperről kapta a nevét a közkedvelt nyári nyalókaság. T. Szűcs József írása.

Holott a róla, mármint az eperről elnevezett fajtát inkább, sőt egyértelműen földiperfagyinak kellene mondanunk. Hisz annyi eper sincs benne, mint mondjuk disznósajtban a röfögés. De akkor mégis mi fán terem?

Éppen ez az, hogy nem fán, hanem, mint utaltunk rá, a földön. Már ha feltételezzük, mi több biztosra vesszük, hogy ha eper nincs is benne, de nemesített szamóca igen. Merthogy az igazi eper az mind a mai napig, már ahol nem irtották ki, szép és hosszú múltra visszatekintő gyümölcsfa fajta. Ezért hívják ezt epernek, a termésére némileg hasonlatos kora nyári finomságot pedig földinek. De mára utóbbi lett az köznyelvben az echte eper. Míg szomorú sorsra jutó eperfáról sokan talán már azt sem tudják, hogy valaha milyen megbecsülésnek örvendett. Elsősorban faluhelyen. Sajnos kissé nehézkes volt a földi társánál sokszorta édesebb gyümölcséhez hozzájutni. Utóbbi jó tulajdonsága miatt szerettük annyira gyermekkoromban. Szüretelni pedig azért volt gyerekembert próbáló feladat, mert a törzse jó magasra nőtt, s csak azután nőttek az ágak, amelyen a legalább szilva nagyságú termés érett. Úgyhogy nem másztunk fel érte. Merthogy, ami igazán fogyasztásra érett és ízes volt, az úgyis lehullott magától. Ráadásul abszolút bio volt, legalábbis az a két fa amelyhez nekem volt anno szerencsém. Merthogy nem is a kertben, hanem az utcai kerítés mellett álltak, ahol már csak technológiai okok miatt sem lehetett permetezni őket. Termetük okán legfeljebb levegőből, mondjuk egy helikopterről talán ráspriccelhettek volna valamit. Amit mellesleg a kerti gyümölcsök sem kaptak meg, hisz csak rézgálic dívott. Ám az igazi epernek, bármennyire fenséges volt az íze, volt egy nagy hátránya. A fekete fajtának olyan erősen színező leve volt, hogy akkortájt legfeljebb benzines ollóval lehetett azt a ruhadarabunkat kimosni, amelynek foltot ejtett a becsületén. A fehérrel csak annyi baj volt, hogy leszüreteléséhez nem lett volna elég egész gyerekkorunk. Hisz annyi szem termett rajtuk, hogy csak egy megoldás kínálkozott. A fa alá kiterített ponyvára lerázni.

A felhasználására nemigen emlékszem, de bizonyosan nem eperfagyit készített nagyanyám belőle. Talán lekvárt. Vagy dzsemet, bár a dzsem igen, de szó akkor még nem volt divatban. Mint ahogyan a házi kisüsti pálinkafőzés sem. Főként azért, mert szigorúan tiltották a jogszabályok. De hát egy olyan helyen ahol a fák szinte roskadoztak a terméstől, pedig szinte csak a gazda szeme hizlalta őket... S szülőfalumban nagyon sok ilyen kert volt. Gyanítom tehát, hogy a gondosan álcázott rézcsövekből azért csak csurrant-cseppent némi torokborogató.

Ma pedig már csak az eperpálinka őrzi e nemes gyümölcs hírnevét. Boltban, piacon emberemlékezetem óta nem láttam. Reméljük, azért annyi eperfa maradt vagy ültettek, hogy ha fagyiként nem is, de itókaként valóban az, ami a neve.

- T. Szűcs József -