Második nekifutás: egyszerre sírunk, nevetünk

Debrecen - Az amerikai író, Murray Schisgal Második nek­ifutás című darabja a „kétrétegűsége” miatt (is) zseniális.

Egyfelől az idősödő, jómódú üzletember, Irving Berger „kapuzárási pánikjáról” szóló történet –amelyben az eddig tisztesnek vélt családapa képes a feleségét huszonkét év házasság után egy fiatal lány szerelmének illúziójáért elhagyni, – fergeteges komédiaként, igazi nyáresti szórakozásként is felfogható. Másfelől azzal, hogy a férfi és a lány közötti hatalmas korkülönbség okán Schisgal képes ennek az élethelyzetnek a tragédiáját, a lélektanát, a történetben szereplők „nyomorát” is láttatni, a komolyabb, elgondolkodtatóbb előadások iránt érdeklődő nézőknek is tartalmas kikapcsolódást tudott nyújtani a június 15-i este a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon.

Rendező a színen

Nem mindig szerencsés, sőt, „skizofrén” helyzeteket képes előidézni, ha egy rendező játszik is a saját maga színre vitte darabban. Ebben az esetben azonban ez a fajta „találkozás”, úgy vélem, csak jót tett a produkciónak: a Kossuth-díjas Szilágyi Tibor, mint rendező az élettapasztalatából és -bölcsességéből adódóan egyrészt tökéletesen átlátja a darab abszurditását, másrészt képes arra, hogy megtestesítse a hirtelen „megbolonduló”, „elmebajossá váló” Bergert, aki elhagyja gyönyörű és odaadó feleségét egy kaland kedvéért. Ahhoz pedig igen jól ismeri a saját szakmáját, hogy rendezőként maga mellé további olyan színészeket válogasson be a produkcióba, akik nemcsak a komikus szituációk eljátszására alkalmasak, hanem azoknak a helyzeteknek az érzékeltetésére is, amelyek miatt az egyébként nevetségesnek tűnő jelenetek tragédiát sejtetnek: Schisgalnál ennek a bonyolult élethelyzetnek minden szereplője találkozni kényszerül egymással, s ezzel kész is a baj.

„Kicsi a (l/)rakás”

Berger, alighogy átköltözik új kedvese, Dawn (Gerlits Réka) lakásába, azonnal összefut a lány korábbi (vagy tán még meglévő) szerelmével, Gary Duncannel (Marton Róbert). De mivel a lány nem tudta, hogy Berger épp aznap veszi rá magát a három hete ígérgetett családelhagyásra és költözésre, exével (?) aznap estére már találkát beszélt meg, ezért sietve távozik. Berger, a lakásban Garyvel kénytelen-kelletlen egy légtérben maradva telefonon áthívja magukhoz a volt feleségét, akivel még semmit sem tisztázott. Ám Marshát elsősorban nem a lelkiismeret-furdalását, hanem az éhségét enyhítendő szeretné viszont látni: Dawn hűtője üres, Marsha viszont épp az egyik kedvencét főzte meg otthon, az árpalevest. A komikusnak ható jelenetek, váratlan és véletlen találkozások láttán azonban valahogy már ekkor sincs kedvünk felhőtlenül nevetni.

Fotó: Derencsényi István

Tanulnának egymástól

Az abszurd helyzet legprofibb kezelője kétségtelenül az a Marsha (Pápai Erika zseniális alakításában), aki képes úrinőként viselkedni: a mélyről fakadó csalódottsága és fájdalma ellenére nem bántja a férjét, nem ordítozik, nem toporzékol, hanem próbál, amennyire lehet, higgadtan hozzáállni a számára felfoghatatlanhoz, s újfajta életstratégiát kitalálni, kialakítani magának. Higgadtsága ezt mondatja vele: ne várd meg, amíg a férjed „elmebaja” helyre jön, hanem válj el – a lehető legelegánsabb módon. Csakhogy hazaérkezik Dawn, s a lakásban tartózkodó férj, feleség, fiatal srác és lány – s ettől zseniális Schisgal alkotása – az ilyenkor szokásostól eltérően nemhogy nem esik egymásnak, hanem egymás méregetése után kíváncsivá válik a másik iránt, s tanulni szeretne a tőle eltérő generációhoz tartozóktól. Épp a tanulási folyamat beindulásával párhuzamosan szembesülünk azokkal a nemzedékek között feszülő szemléletbeli és életmódbéli különbségekkel, amelyek sehogyan se férhetnek össze. És amelyek egy idősödő úr és egy fiatal lány között, ha ideig-óráig el is hitetik magukkal, hogy szerelmesek egymásba, csak tragikomikus pillanatokat eredményezhetnek. Mert például amikor Irving Berger, a lány kicsapongó életmódjával szembesülve s azt számon kérve megkapja Dawntól azt a mondatot, hogy „a mi nemzedékünkben lefeküdni valakivel annyit tesz, mint a ti nemzedéketekben kezet fogni valakivel”, vagy amikor a középkorú Marshát, most, hogy „hoppon maradt”, épp Dawn akarja megtanítani a „pasifogás” újfajta metódusaira, kiderül, hogy óriási, áthidalhatatlan szakadék tátong az egy lakásba „zárt” generációk életvitele között. Ha valaki harminc-negyven évet hirtelen vissza szeretne fiatalodni, s úgy akar viselkedni, mint húszéves önmaga, az inkább szánalmas, mint humoros.

Nincs egy percnyi nyugtu(n)k

Schisgal darabja azért is rendkívül „nézőbarát”, mert a két­órányi időtartama alatt végig fenntartja a feszültséget, ezáltal az érdeklődést. Dinamikus története – amit a színészek feszes és fegyelmezett, pontos játéka ebben a rendezésben még tovább erősít – végig kiszámíthatatlan: egyetlen pontján sem érezzük azt, hogy tudjuk, mi lesz a következő jelenetben. Tehát a holly­woodi történetmeséléssel ellentétben folyamatos meglepetések érnek bennünket, éppen azért, mert a közöttük feszülő generációs különbségek miatt a szereplők nem lehetnek egy percig se nyugton egymástól: jön egy váratlan telefon, egy újabb információ, egy szereplő, s a helyzet nemhogy megoldódna, csak fokozódik, az idősebbeket teljes kétségbeesésbe kergetve.

Nem csoda, hogy Berger úgy megbánja a kis kalandját, mint még soha semmit az életében. Csakhogy ekkorra Marsha, aki ha mást nem, ezt jól eltanulta a fiataloktól, szintén képes neki meglepetést okozni.

Elegánsan bölcsek

Pápai Erika és Szilágyi Tibor a darab végén a nézők számára további meglepetésekkel szolgál, amikor a több évtizedes házasság buktatóiról számol be – egy rendkívül finom, esztétikus jelenetben. Ahol a komikus szituáció ellenére, azt hiszem, a férfi és a nő egymás iránt tanúsított kölcsönös tisztelete a lényeg: a nevetséges, gyermeteg egymás iránti tapogatózás mögött mély szeretet, összetartozás, a hibák és botlások megbocsátásának képessége rejlik. Kacagtatóan viselkednek, de közben bebizonyítják nekünk, hogy a konfliktusok ellenére így, csak így érdemes működtetni vagy újraműködtetni egy házasságot. Mi pedig csak ámulunk-bámulunk, s szeretnénk ennyire elegánsan bölcsek lenni.

- Gyürky Katalin -