Debreceni csárdavilág: a vendégfogadók aranykora

Debrecen - A 1848–49-es szabadságharc utáni megtorlások üldözöttjeinek egy része a pusztában keresett menedéket. A betyárság fészkének tekintett csárdavilág rendszabályozásakor három kategóriába sorolták az „intézményeket”. Akkor Debrecen határában még tizenhét mulatóhely működött, s a szigorítás idején is csak hármat bontattak le – derül ki Papp József helytörténész írásából, amely a Hortobágyi csárda történetéből is érdekes momentumokat villant fel.

Napjaink utazói száz és száz kilométert tesznek meg rövid idő alatt mű­utakon, vasúton. Szinte nem is hihető, hogy a Debrecen és Pest közötti távolság két-három évszázada még napokig tartott. Az akkori utazó mély sárban vagy éppen süppedő homokban kanyargó, országútnak nevezett dűlőutakon közlekedett, ahol a kocsis kátyúkerülő tehetsége volt a legfontosabb tényező. A szekerező fuvarosok, a lovasok, a lovas kocsik utasai, a gyalogos vándorok, a lábon hajtott állatokat kísérők napokat töltöttek az országutakon. Ellátásukat magukkal hozott élelemmel, illetve az útba eső településeken igyekeztek megoldani. A sűrűn lakott országrészeken ez nem is jelentett különösebb gondot, de Debrecen hatalmas pusztai legelőin 10–20 kilométer is eltelt, mire valamilyen épületre lelhettek.

Ha nem jutott nyoszolya…

A török idők utáni békésebb korszakban a vásározás, az utazás Debrecen környékén is felélénkülhetett. Miután pedig a Hortobágy folyón áthaladó Debrecen és Pest közötti országút hídvámszedési jogát – amely a 15. század óta megillette a várost – I. Lipót 1699-ben megerősítette, és a posta lóváltó állomása is itt, a mátai hídfőnél működött, kézenfekvő volt, hogy az utazók kényszerű megállását üzleti haszonná alakítsák. A városi magisztrátus 318 éve utasította a hídvám szedőjét, hogy „a város számára ott korchoma árultassék; égett bort is visznek ki”. (Az „égett bor” egyfajta borból párolt szesz volt.) A mai csárdaépület elődjeként szintén 1699-ben

erigáltatott egy ház is, és alatta pince is, a borárulás hogy annál alkalmatosabban lehessen.”

A vámosból lett csaplárost Vasvári Istvánnak hívták, aki felesküdött hivatalnokként látta el feladatát. A vámszedésért havibére, az italmérésért pedig jutaléka volt.

A kezdetleges csapszék megújítására 37 év múltán áldozott pénzt a város, amikor – 280 esztendeje – megjavították a régit és egy új nádfedeles téglaépületet készítettek. Ettől kezdve az ital mellé már szállást is kínáltak, bár még 1763-ban is csupán hét „nyoszolya” várt az ott éjszakázóra. A többi vándor, aki itt, a mátai átkelőnél akart megaludni, a kocsiján vagy éppen a földön hajtotta álomra a fejét, esetleg a csárda tornácán, vagy az út másik oldalán a régi, majd 1785-ben mai formájára felépült szekérállásban húzhatta meg magát. Igazi vendégfogadót a 19. sz. második évtizedében készült összeírások mutatnak. Ekkor a borivószobán, a konyhán, a vendéglős lakásán kívül 7 vendégszobában 18 „nyoszolya” is szerepel az összeírásokban. A csárdához 1777-ben egy szobát és kamrát építettek, majd 1781-ben majdnem a mai alakjára bővítették a vendégfogadót.

Látóképtől Kadarcsig

A mátai italmérés tapasztalatain okulva 1731-ben egyszerre három földpince létesítését engedélyezte a magisztrátus a leendő bérlőknek, akik a város tulajdonaként építették fel az új csapszékeket. A pesti és az újvárosi országút szögében a Látókép (másként Fegyverneki) csárdát Kiss Gáspár szenátor és Szőke János tőzsér, a szatmári országút mentén a „téglaoszlopos vendégfogadó” elődjét, a Halápi földpincét Oláh István szenátor hozta létre. Derecske felé, Mikepércs határánál Barak István tőzsér valósította meg a „Gugyori-” másként Barak-csapszéket.

Hortobágy felé a pesti és a Szoboszlót Böszörménnyel összekötő országút keresztezésénél 1761-ben hoztak létre egy italmérő földkunyhót, amelyből 1762-ben „agyag korcsmaház”, a Kadarcs-csárda lett.

Talpon maradhattak

1848–49 elbukott szabadságharca után a megtorlások miatt üldözöttek egy része a pusztai csárdákban keresett menedéket. A betyárság fészkének tekintett csárdavilág rendszabályozásakor a kormányzó, Albert főherceg 1852-ben kiadott rendelete alapján három kategóriába sorolták a csárdákat. A lebontandókat 1853-ban „széthányták”, a bezárásra ítélteket pedig egyéb használatra rendelték. Debrecen határában összesen tizenhét mulatóhelyből mindössze három, nem városi tulajdonút (Irigyli, Gólyás, Békás) bontottak le, a többi csárda (Árokréti, Bárány, Bégány, Csukás, Epreskerti, Gugyori, Halápi, Hortobágyi, Kadarcs, Látóképi, Ludas, Nagyerdei, Nyulas, Savóskúti) nyitva maradhatott.

Német vendéget (Alin Benz) búcsúztatnak (Somlyay Márta, László Mária, Burai Zsiga és zenekara) a Hortobágyi csárda előtt (1937-ben) | Fotó: Papp József archívumából

Debrecen óriási határának legrégibb és leghíresebb fogadója a Hortobágyi csárda az 1930-as években élte fénykorát, amikor a pusztát turisztikai látványossággá tették. A nemzetközi és hazai idegenforgalom fellendítésére ekkor alakítottak ki repülőteret, és a csárdabérlő Angol Királynő Szálloda RT. igazgatója Németh Nándor is végleg lemondott az évszázados hídvámszedési jogról. A fogadóban ekkoriban 12 szoba, 2 étterem, ivó, konyha és 14 más földszinti, illetve 7 plusz 1 pincei helyiséget tartottak nyilván. A zenés szórakoztatásról Rimóczi Lajos vándorhegedűs, illetve Burai Zsiga és cigányzenekara gondoskodott. A mélyebb ismeretekre vágyóknak több szobában történeti kiállítást rendezett be a Déri Múzeum. A csárdában működő „m. kir. II. sz. postahivatal” ekkoriban igen élénk nemzetközi forgalmat bonyolított le. A postamesternő mellett a németül jól beszélő kisegítő (állás nélküli tanítónő) volt a nyugati látogatók értő kalauza.

Pusztai múzsa

A nagy hírű csárda legismertebb vendége, Petőfi Sándor 1842-ben ivott a felkínált „savanyú” borból. Ezen az októberi látogatáson született a „Hortobágyi korcsmárosné angyalom” című vers, amelynek ihletője nemes Pérchy Viktória volt. Zoltai Lajos szerint ő volt a megénekelt „kökényszemű” szép menyecske, aki férjével, Héczei Szabó Antallal együtt bérelte a csárdát Debrecen várostól. A gyalogosan vándorló költő emlékét 1923-tól őrzi Füredi Richard kőbe faragott művészi domborműve a fogadó tornácának falán.

- Papp József -

[related-post post_id="3579554"]

[related-post post_id="3590541"]