Egy vita margójára - Jókai köszöni, jól van (és lesz)

Debrecen - „Jókait azért nem tanítom, mert szerintem nem elég jó – tesz meglepő állítást Nényei Pál (Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium), az ország egyik legismertebb magyartanára” – olvasom egyik hetilapunk (a Heti Válasz) november 30-i számában (és a Valasz.hu oldalon), a „Kidobni Jókait? – itt a nagy kötelezőolvasmány-vita!” című kettős interjúban.

Vitriolos, szarkasztikus, Ady Endre nevével fémjelzett glosszával találta volna szembe magát pl. a Nagyváradi Naplóban, a Budapesti Naplóban vagy a Nyugatban, aki ilyen tartalmú, kinyilatkoztatásszerű mondatot a 20. század elején leírt volna a sajtóban. Nem azért, mert tilos volt efféle – egyébként a Jókai-oeuvre-ben való, legalábbis sajátos „tájékozódásról” bizonyságot tevő, illetve kedvezőtlen elfogultságról árulkodó – szöveget hirdetni, hanem azért vágott volna vissza a minőségi irodalom nevében Jókai e hajdani, ugyancsak zseniális rajongója, mert az idézett állítás egyszerűen nem áll helyt. (Lásd lenti tekintélyérveinket!)

Kézlegyintés van, földrengés nincs

Vajh miféle szakmai és erkölcsi alapon ítélkezik Jókairól ennyire sommásan egy irodalomoktató, akitől egyébként eddig még nem olvastunk Jókai-ügyben az irodalmi kanonizációs diskurzus szempontjából a tudomány alapjait földrengésszerűen felforgató tanulmányt? Kérdésünket a tudós tanárok, az alkotó oktatók – úgy tudom, máig érvényes – babitsi eszménye alapján bátorkodtunk feltenni. Vagy talán az jogosítja őt fel az ítélkezésre, hogy – legalábbis a lap szerint – ő „az ország egyik legismertebb magyartanára”?

Debrecenben, a Déri Múzeum irodalmi gyűjteményében őrzik Jókai 1892-ben írt, 1893-ban megjelent kisregénye, a Sárga rózsa kéziratát | Fotó: Derencsényi István

Jókait lehet szeretni vagy nem szeretni, élvezni vagy nem, bírálni vagy elismerni. Keményen kritizálta is műveit két szép emlékű esztéta, Gyulai Pál és Péterfy Jenő, érvekkel, a kortársi tévedés kockázatát viselve. (Tévedtek is jó néhány, rá vonatkozó értékítéletükben!) De kiseprűzni, ebrúdon vetni ki Jókait az iskolából? Nemcsak hogy kötelező olvasmánynak nem tenni meg, de még a tanórai anyagba sem venni fel? (Mert a fent idézett mondat ezt sugallja.) A lehetőséget sem adni meg, hogy órakeretben (is) megkedveljék – az ő művészetére fogékony – diákok ezt a világteremtő zseninket?

Számosan kutatják, rengetegen olvassák

Jókai ennek ellenére: köszöni, jól van (az Antikvarium.hu oldal szerint jelenleg a legeslegolvasottabb magyar írónk, a százas lajstrom 1. helyén áll; A nagy könyv c., tíz év előtti akcióban három regénye került a legkedvesebb száz magyar regény közé: az egész világirodalomból Az arany ember az ötödik legkedvesebb könyvük a magyar olvasóknak). Életművét, esztétikai értékeit iskolateremtő régi nagy irodalomtörténészek – Zsigmond Ferenc, Barta János, Sőtér István és mások – után napjainkban is tudós szerzők sora kutatja, veszi számba. Csak néhány kiváló mai irodalomtörténész, nyelvész nevét említve: Adamikné Jászó Anna, Bényei Miklós, Fried István, Hansági Ágnes, Imre László, Kabdebó Lóránt, Szajbély Mihály, Szilágyi Márton, Szilasi László, Szörényi László. Sejthetően egyikük sem zárkózna el attól, ha kutatási eredményeiket az iskola is nyomon követné. (A fenti nyilatkozat és hasonlók persze aligha erre utalnak.) Mellettük Jókai-kortárs remekírók, illetve a modernitás ugyancsak elsőrangú írói tettek és tesznek hitet Jókai Mór zsenialitása, olvashatósága, olvasandósága mellett, több mint másfél évszázada... S vannak magyartanárok is, akik értőn tanítják páratlan írásművészetét.

Aligha kell nagy jóstehetség hozzá, hogy előrevetítsük: Jókai Mór még száz-kétszáz év múlva is a legolvasottabb nagy értékeink között lesz, amidőn némely tanár Jókai-mentes óráit nem fogják annyian emlegetni, ahányan például az Egy magyar nábob, A kőszívű ember fiai vagy az És mégis mozog a föld c. regényét vagy éppen elbeszéléseit olvassák majd... Replikázva a „nem elég jó” lapidáris véleményével, citálunk itt néhány, remélhetően a tanár úrhoz legalábbis hasonló mértékben ismert szerzők tollából származó gondolatokat; ezek Jókai értékei és tanításának elmaradhatatlansága, olvashatósága melletti, úgynevezett tekintélyérvekként is felfoghatók.

Beleértve a nyitányban idézett megnyilvánulást is: lehet választani!

- Arany Lajos -

„Az olvasók maguk sem sejtik, mekkora művész volt…”

Arany János akadémikus, költő, tanár: „A magyar író jelenben és jövendőben kétségkívül Jókai műveit választja egyik iskolájául, melyekhez nyelvtanulási feltett szándékkal járhat leckéket venni.” (1861)

Mikszáth Kálmán akadémikus, író, publicista: „Jókai lelke a mi lelkünk.” (1884)

Ady Endre költő, publicista: „Kicsoda Jókai Mór? A mi szentünk, a mi legnagyobbunk… Egy megelevenedett Pantheon.” (1902)

Herczeg Ferenc akadémikus, író: „Hogy a nemrégiben még oly érdes és nehézkes nyelv zengzetessé, erőteljessé, csillogóvá és olyan hajlékonnyá lett, mint a nemes keleti acélpenge; hogy a szónoki lendületnek, a könnyed társalgásnak, a szaktudományok szövevényes meghatározásainak, az üzleti forgalomnak és a körmönfont költői hatásoknak egyaránt alkalmas és pompás szerszáma: azt nem kis részben az edző és csiszoló munkának köszönhetjük, amelyen a magyar nyelv Jókai költészetének tüzében keresztülment.” (1914)

Csáth Géza író: „Elhihető és igaz mind, amit kieszelt, megsejtett, mert a nagy természet megértése működött benne, annak a törvényeit fedezte föl öntudatlanul, a zseni izzásában azokat a törvényeket, amelyeket a költők fedeznek föl, hogy a tudósok száz évvel később megerősítsék és bebizonyítsák azokat”; „Jókai nagyobb meseszövő, édesebb kedély és igazibb keresztény, mint Dickens. Reálisabb, finomabb részletező és mélyebben látó reális analitikus Flaubert-nél. Ismeri és szereti is az életet a maga nyers valóságában is és be is tudja mutatni (amikor akarja) úgy, mint Zola. Van olyan történelmi érzéke és nagyszerű komponálóereje, mint Tolsztojnak. És van olyan tudása, olvasottsága, kedélye és stílusérzéke, mint France-nak. Különb valamennyinél!” (1913; 1917)

Krúdy Gyula író, újságíró: „Jókai regényei: mindenki története Magyarországon, Jókai regényhősei: mindenki rokonai e hazában. Az ő száz kötete a magyar nemzet levelesládája, amelyben írott emléke van minden tündéri álmunknak, bús bánatunknak, csengős kedvünknek és hervadtságában is andalító szerelmünknek. Jókai mindenkinek írt: az ifjúnak, aki ideált keresett, a pünkösdi leányzónak, aki a szerelmet még nem ismerte, és az öregnek, aki mindig csak arra szeret gondolni, ami ötven esztendő előtt történt vele.” (1921)

Móricz Zsigmond író: „Jókai a magyar levegő.” (1922)

Horváth János akadémikus, egyetemi tanár, Kossuth-díjas: „Realitás benne az emlékek és benyomások egész anyagszerű, szemléleti készlete, az üde érzékletek egész gazdag valóságrendszere.” (1922–1923)

Babits Mihály költő, esszéista, tanár, a Vörösmarty Akadémia elnöke: „Talán irrealitásba látszik foszlani e regények világa, hol a valóság korlátai szétomlanak, s a hős, mint a mesék királyfia, óvatlan könnyűséggel surran át a Lehetetlenbe. De ebben az irrealitásban mélyebb realitás rejlik: a keleti nép lelkének realitása, mely nem tűri e modern, szürke, megalkuvó élet béklyóit; valami népmesei gyökeresség, melyet méghozzá, mint gyökeret a fanedv, életteljessé itat az a józan humor is, ami a magyar népmesék sajátja.” (1927)

Kosztolányi Dezső költő, író, újságíró, esszéista: „Bőségszaruból öntötte a szavakat, dúsan, záporosan, tékozolva. Nyelvkincsünket teljesen bírta, minden árnyalatával… Ő él íróink közül legtöbb szóval… Jókai az elbeszélő próza megteremtője. Hatása épp ezért páratlan. Mondatai beivakodtak az egymás után következő nemzedékekbe, alakjai ma is élnek az egész országban, fogalommá váltak. Az írás e művésze és bűvésze nemcsak olvasni tanította meg népét, hanem írni is. Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa és tanítványa.” (1928)

Szerb Antal író, irodalomtörténész, Baumgarten-díjas: „El nem apadó mesélőkedvével ma is ott ül a betegek ágya mellett, és szívesen dől a gyötrődő székének karjára: a jóbarát Jókai.” (1934)

Várkonyi Nándor irodalom-, művelődés- és tudománytörténész: „A regény nála a lélek működésének ábrázolása: tárgya tehát nem lehet a mindennapi élet szürke eseményeinek sora, mert ezekben a lélek ritkán érvényesül, s így nem jellemzőek. Csak magasabb rendű események szolgálhatnak a regény tárgyául, amelyekben megnyilvánulnak a lélek mélyebb, valódi erői.” (1942)

Márai Sándor akadémikus, író, publicista, Kossuth-díjas: „Jókait úgy olvassa az ember, mintha végre hazatérne az egyetlen igaz és örök hazába, ahol magyarul beszélnek, s amely egyszerre felöleli e végtelen otthon határai közé Erdélyt, Kassát, Pestet, a Dunántúlt – és mellékesen, könnyű mozdulattal – a világegyetemet.” (1946)

Hamvas Béla író, esszéista, filozófus: „Jókai az egyetlen író, aki az ország minden helyén egyaránt odahaza van, otthon úgy, ahogy az ember csak otthon lehet, meghitten és oldottan, meleg pillantással.” (1948)

Vas István költő, író, műfordító, esszéista, Baumgarten- és Kossuth-díjas: „Jókai művészetének egyik nagy rafinériája – a sok közül –, hogy eleget téve mindazon követelményeknek, amelyeket saját életszemlélete s a magyar közízlés szemérmes cenzúrája támasztott, a nemes pózokba és tiszta szerelmekbe mégis bele tudta csempészni, látszólag kifogásolhatatlanul, a férfiak és nők, s a nők és nők kapcsolatának százféle, nem mindennapi fortélyát, leleményes érzékiséggel átfűtött helyzetét… Jókait meseteremtő fantáziáján s a történetek és sorsbonyolítások változatosságán kívül ez a már-már keletien színezett, rejtett erotikája is összekapcsolja az Ezeregyéjszakával.” (1964)

Szabó Magda író, esszéista, tanár, Kossuth- és Femina-díjas: „Az olvasók, akik ma ismerkednek meg életművével, talán maguk sem sejtik, mekkora művész volt… Csak vissza ne sírjuk még érezni tudását, derűjét, kibuggyanó könnyeit egy eljövendő irodalmi világban, amelyben szégyellnivaló lesz minden érzelem, amely kineveti a nevetést, és ahol sírni is csak úgy lesz majd szabad, ha rákacsintunk arra, aki netán részvétet érezne, ne vegyen túl komolyan bennünket, tudjuk mi azért, hogy valahol komikus ez a bőgés, majd csak kitaláljuk, legyenek még egy csepp türelemmel, az indulattól mentes indulatot, a steril reakciót, az akkor is groteszket, mikor éppen nincs helye a groteszknek. A világ errefelé halad, alig van már énekesmadár, a folyók higannyal, a tengerek atommal fertőződnek, a nyugati lapok kétségbeesett híradásokat hoznak a technikáról, amely felfalja a világot, és testében-lelkében fenyegeti azt, akinek szolgálatára vetették harcba egykor: az emberi embert… A próféták hangja mindig harsányabb, emeltebb valamivel, mint azoké, akik hallgatják. Korunkat látta-jósolta meg, döbbenetes realitással. Számára csak kissé kell módosítanunk Jenőy Kálmán sírfeliratát. Volt. Van. Lesz.” (1975)

Mészöly Dezső író, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, Kossuth-díjas, művészeti akadémikus: "Az a tény, hogy a magyar szabadságharc számunkra nemcsak emlék, hanem erőt adó forrás, igen nagy részben Jókainak köszönhető." (1996)

Kolozsvári Grandpierre Emil író, esszéista, Baumgarten- és Kossuth-díjas: „A világteremtő zsenik művében, Jókaiéban is, jóformán minden benne van, ami irodalomban utána következett, ami nem is meglepő, oly sok területen működött, az anekdotától a nagyregényig, a publicisztikától a színdarabírásig. … Annyi, Jókait ért vád fakad elfogultságból, tájékozatlanságból, szellemi tunyaságból. Különben is, fantázia nélkül ugyan ki gyönyörködhetne Európa egyik legtermékenyebb, legszínesebb fantáziájának ezerszínű, ezer formájú tűzijátékában? … A Jókai-ellenes kirohanások mindig elgondolkoztatnak, s mindig arra a következtetésre jutok, hogy nemzeti önérzetünk alighanem beteg, különben miért volnánk annyi mindenre büszkék, ami miatt restelkednünk illene, s miért csépeljük igazi értékeinket, köztük Jókait és másokat.” (1984)

Hegedüs Géza író, kritikus, egyetemi tanár: „az idős Jókai a magyar modern próza előkészítője.” (1989)

Balassa Anna irodalomtörténész: „A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából. Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. »Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók« – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.” (1992)

Imre László irodalomtörténész, az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, Széchenyi-díjas: „Jókainak nagy érdeme volt, hogy milliókat szoktatott rá az olvasásra: a kicsit nehézkes, idegenszerűségtől sem mentes Eötvöshöz és Keményhez képest ő az, aki páratlanul élvezetes elbeszélő modorával és gazdag szókincsével szinte egy személyben megteremti a »mindenre képes« magyar szépprózát… Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg belőle nő ki, és a XX. században is sokkal tartoznak neki prózánk nagyjai közül: Krúdy az ő álomvilágából, nosztalgiáiból indul ki, Móricz gigantikus nyelvi építkezése sem képzelhető el őnélküle, Szabó Dezső líraisága, expresszionizmusa, mesei futamai is sokat köszönhetnek neki. S még a vele ellentétes irányban haladók is fel tudják ismerni senki mással össze nem téveszthető varázsát, originalitását.” (2006)

Adamikné Jászó Anna nyelvész, az MTA doktora, egyetemi tanár, Déry Tibor- és Lőrincze-díjas: „Stílusa minden árnyalatot, regisztert, stíluseszközt ismer és helyén alkalmaz. Jellemző művészetére az alakzatok alkalmazása. És akkor még nem beszéltünk humoráról, iróniájáról (sokan ezért szeretik műveit)… Mesterien kezeli az elsődleges szóbeliség ismérveit… Prózáját a zeneiség jellemzi, vannak olyan elbeszélései és regényrészletei, melyek költemények prózában… Életművét az a teljesség jellemzi, ami az eposzok sajátja, bátran állíthatjuk, hogy életműve egy nemzeti eposz a maga teljességében. Jókai az a prózában, ami Vörösmarty a költészetben.” (2016)