„Felismertem, ha gólhelyzetbe kerültem”

Debrecen - Világhírű daganatkutató helyett nemzetközileg elismert népegészségügyi szakember, karalapító lett. Interjú: dr. Ádány Rózával, a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karának volt dékánjával, több hazai és nemzetközi szervezet vezetőjével.

Talán nem túlzás azt állítani, dr. Ádány Róza neve fogalom a magyar felsőoktatásban, amit önmagában már az a tény is alátámaszt, hogy vezetésével alakult meg 2005-ben az első és máig egyetlen magyarországi népegészségügyi kar a Debreceni Egyetemen. Ám az intézményben négy évtizede oktató, több intézetet, valamint hazai és nemzetközi szervezetet vezető professzorasszony férfiakat is megszégyenítő határozottsága juttatta őt még magasabbra. December 11-én, azaz ma ünnepli a 65. születésnapját, tettrekészsége azonban töretlen, bár éppen a napokban adta át a Debreceni Egyetem Megelőző Orvostani Intézetének elnöki posztját, ám mint mondta, maradt még éppen elég tisztsége.

Egy sablonos történet így kezdődik: világéletemben orvos akartam lenni.

Igen, világéletemben jogász akartam lenni, de az édesapám azt szerette volna, ha időtálló tudományterületen bontakoztatnám ki a képességeimet.

Miért, neki a jogi pálya nem annak számított? Jogászokra minden időben szükség van.

Ebből a szempontból valóban az is időtálló, csak úgy gondolta, hogy az emberek jogállása a társadalomban, azaz a jogtudomány tartalma változó, így inkább az orvostudományt választottam, azt ő is elfogadta.

Mindez hol történt? Honnan vezetett az útja Debrecenbe?

Érdekes, az ötvenes évekre jellemző, változásokkal teli gyermekkorom volt. Berettyóújfaluban születtem, de Hencidán és Gáborjánban laktunk, ezekben a kistelepülésekben jártam ki az általános iskolát, majd a szüleim Békéscsabára költöztek, én pedig Debrecenbe, a Kollégium református gimnáziumába.

Ezzel adva volt a továbbtanulás iránya, amikor végül az orvostudomány mellett döntött, hiszen a DOTE-ra jelentkezve maradhatott a városban. Akkor már volt elképzelése, milyen szakos orvos akar lenni?

Mindig másfajta, mint általában az olyan kiforratlan véleményű embereké, amilyen én is voltam. Így azzal sem folytathatom a történetem, hogy mindig népegészségtanász akartam lenni, az is csak úgy „jött”. Az orvostudományi kutatások területe iránt azonban egyértelmű elkötelezettséget éreztem. Már harmadéves koromban, a tudományos diák köri munkámban elkezdtem foglalkozni kötőszövet-biológia kutatásokkal, egy kutatócsoport tagja lettem, s ezt a tevékenységet a diplomám 1977-es megszerzése után még négy évig folytattam. Azt követően a laboratóriumi diagnosztika területére mentem át, de ott is végeztem kutatásokat, csak az ép kötőszövetek helyett a daganatok mátrixát vizsgáltam.

Éreztem viszont, hogy nagyobb tér szükséges a kutatómunkám kiteljesítéséhez, ezért megpályáztam a Közegészségtani és Járványtani Intézet igazgatói állását, s azt 1993-ban el is nyertem.

Ez a döntése akkor már tekinthető a későbbi népegészségügyi vonal felé való elmozdulásnak?

Jól hangzik, de nem így van. Számomra az volt vonzó az intézetben, hogy Kertai Pál professzor volt a vezetője, aki az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (ÁNTSZ) megalapította, illetve két cikluson keresztül az ország első tisztifőorvosa volt 1991-96 között. Ő kísérletes daganatkutatással foglalkozott az intézetben, ami jó alapul szolgált saját kutatásaim folytatásához. Kihasználhattam azt is, hogy sok üres állást lehetett betölteni, így olyan kollégákat vehettem fel, akikkel jól együtt tudtam dolgozni.

Érdekes az élet, hiszen a folyamatok abba az irányba haladtak, amit el szeretett volna érni, mégis jött az a bizonyos váltás.

A saját, de nyugodtan mondhatom, a mások példája is azt bizonyítja, az élet időről időre döntési helyzeteket kínál fel, s van, amikor döntési lehetőséggel, és olyan is, amikor anélkül. Nem hiszem, hogy azért ér el valaki sikereket, mert már jó előre kijelölte magának az odavezető utat. Sokkal gyakrabban előfordul, hogy sporthasonlattal élve, gólhelyzetbe kerülünk. Viszont azt is tudjuk, hogy gyakran nem az alakítja ki a helyzetet, aki végül a gólt szerzi. Magam többször kerültem helyzetbe mások jó vagy rossz döntése után, sokan támogatták az elképzeléseimet, míg mások mindent elkövettek a megvalósításuk ellen, s az utóbbiaknak legalább annyit köszönhetek, mint a jóakaróimnak. Csak még dacosabbá tettek, és már fiatalon megtanultam, hogy a konfliktusokból csak előre van kiút.

Ezzel azt akarja mondani, hogy a ma már páratlan sikertörténetnek számító „népegészségtanász” karrierje is egy ilyen előremenekülés eredménye?

Mint utaltam rá, az élet alakítja a helyzeteket, s ez már a Közegészségtani és Járványtani Intézetbe kerülésem folyamán is így volt, nem kizárólag a saját döntésem játszott közre abban, hogy megpályáztam az igazgatói állást. Magánéleti és szakmai események vezettek odáig, de ha már úgy alakult, akkor igyekeztem magam „csúcsra járatni” főleg a lelki békém miatt. Aztán megint „jött egy gólhelyzet”: 1996-ban nagy összegű világbanki hitelt vett fel a kormány egy átfogó egészségügyi szolgáltatások és menedzsment projektre, melynek 12 alprojektje is volt. Az egyik az első magyarországi népegészségügyi iskola létrehozását célozta meg. Az amerikai gyakorlatból átvett School of Public Health elnevezés valójában egyetemi kart feltételez, így az orvostudományi egyetem vezetősége örömmel fogadta, hogy az akkori egészségügyi miniszter a DOTE Társadalomorvostani Intézetének a vezetőjét, Boján professzort bízta meg az alprojekt vezetésével. Tragikus fordulatként azonban, éppen, hogy elkezdte a munkát, 1997 februárjában egy közlekedési baleset vétlen áldozata lett. Az egyetem továbbra sem akarta kiengedni a projektet a kezéből, így kerültem én képbe, hiszen a közegészségügy állt a legközelebb a projekt tematikájához. Ráadásul az akkori rektornak, Muszbek Lászlónak korábban közvetlen munkatársa is voltam, ezért nem volt kétsége afelől, hogy alkalmas vagyok a feladat ellátására. Az pedig nem érdekelte, hogy én akarom vagy sem, itt volt az, amikor nem magam alakítottam ki azt a bizonyos gólhelyzetet, de ha már adódott, a gólt belőttem.

Jól értem, ha választhatott volna, nem biztos, hogy elfogadja a felkérést?

Pontosan, lehet, hogy nemet mondtam volna, mert addigra nekem már kialakult az elképzelésem a jövőmről. A daganat megelőzésben szerettem volna világraszóló eredményeket elérni. Ezért is kezdtem 1993-ban a közegészségtani intézetben építgetni a csapatomat, amely ’97-re már erősen formálódott, így nem repestem az örömtől a felkéréskor. Ráadásul még nem lehetett tudni, hogy az iskola létrejöhet-e az egyetem keretein belül, vagy közvetlenül a minisztérium alá fog tartozni, ami nem feltétlenül ígért hosszú jövőt neki. Emiatt annyi kikötésem lehetett, hogy csak akkor vállalom, ha egyetemi beágyazottságú lesz. Megjegyzem, a vezetőket sem sokat kellett erről győzködni.

Azért a kar megalakításáig elég hosszú út vezetett, gondolom nem volt kikövezve.

Eleinte posztgraduális képzőhelynek indult, ahol népegészségügyből másoddiplomát lehet szerezni, de határozott szándékom volt olyan hellyé alakítani, ahol alap-, mester és doktori képzés is folyik, valamint oktatási és szakértői tevékenységet is végezünk. Ezzel már megfeleltünk a kari követelményeknek, hiszen a hallgatói létszámunk is elérte a szükséges mértéket. Az út elején jó, ha öt ember dolgozott a projekten, ma pedig már a kar hat intézetében, illetve tanszékein több mint százan dolgoznak és magyar, valamint angol nyelven csaknem ezer hallgató tanul. A kutatásokhoz is mindig tudtunk forrást szerezni pályázatokból, így az MTA népegészségügyi kutatócsoportja is karhoz tartozik.

Ennek eredményeként nemzetközileg is élvonalba tartozunk, jómagam több nemzetközi szervezet vezetőjeként, illetve vezetőségében tevékenykedem a mai napig. S, jól gondolja, nem volt könnyű az utat kitaposni, mert valaminek a létrehozása mindig érdekekbe ütközik, s ezért nemcsak támogatója van egy új ügynek, hanem ellenzője is. Sok harcot kellett megvívnom, megvívnunk, ezért volt fontos, hogy mindig felismerjem, ha így vagy úgy gólhelyzetbe kerültem. Sokszor a környezetemben élők véleményével ellentétes döntéseket is hoztam remélve, hogy később majd ők is belátják azt, amit én már előre sejtettem.

Végül az eredmények, az a rengeteg elismerés a karnak, illetve személy szerint önnek, igazolták az akkori vélekedéseit.

Ez kétség kívül így van, bár ehhez kellett az is, hogy ugyan nem gyönyörködtettek, de mindig vállaltam a konfliktushelyzeteket, ami miatt valószínűleg nem egy szemérmetes Erzsókként gondolnak rám a kollégák.

Talán már korábban is tisztázni kellett volna egy fontos kérdést: miben különbözik a népegészségügy a nép előtag nélkülitől?

Ismét csak az angol nyelvre hivatkoznék először, abban nem okoz gondot a megkülönböztetésük, mert külön szavaik vannak rá. Nálunk körül kell írni a fogalmakat, az egyik esetben az egészségügyi ellátásról beszélünk, azaz betegek gyógyításáról, a másikban az egészségvédelemről, a megelőzésről, ez a népegészségügy. Amíg az ellátás mindig magával a beteggel foglalkozik, addig a népegészségügy a közösséggel, az ország lakosságának egészségi állapotával, illetve annak javításával.

Egy amerikai tiszti főorvos fogalmazta meg a legtalálóbban: Az egészségügy időnként valamennyiünk számára életbevágóan fontos, a népegészségügy viszont mindig mindannyiunk számára az.

Nehéz lenne elvitatni, hogy mindkettő egyformán fontos, de még a kívülállónak is egyértelmű, ha az összlakosság egészségi állapota jobb, akkor az egyes emberek is nagyobb eséllyel kerülik el a betegségeket, azaz az önök munkája talán még fontosabb a gyógyító tevékenységnél.

Bár egyetemi karként a debreceni az egyetlen, de intézet több is működik az országban, ezért 11 esztendővel ezelőtt létrehoztuk a Népegészségügyi Képző- és Kutatóhelyek Országos Egyesületét, melynek 31 tagja van, köztük egy marosvásárhelyi egyetemi intézet is. Ettől persze még több évtizedes a lemaradásunk a legfejlettebb országokhoz képest, gyors változásra nem lehet számítani. Ebben közrejátszik, az úgynevezett prevenciós paradoxon: ugyan, ki hiszi azt el nekünk, hogy azért nem lett beteg, mert mi olyan sikeresen dolgoztunk a megelőzésen? Természetesnek vesszük, hogy egészségesek vagyunk, és csak akkor tudjuk ezt értékelni, amikor már elveszett.

Sajnos már nem maradt helyünk a tavaly további öt évre meghosszabbított, a teljes magyar lakosságra, így hazai cigányság egészségmagatartására, egészségállapotára és annak befolyásolására is kiterjedő feladatuk ismertetésére. Búcsúzóul arról mondjon pár szót: ennyi feladatellátás mellett jut ideje a magánéletre is?

A nap 24 órából áll. Már hogyne jutna időm a családomra. Úgy vélem, az tud boldog családi életet élni, aki elégedett a munkájával, az életével. Én elégedett vagyok, s azt hiszem, a férjem, dr. Módis László is az, s gondolom, az egyetlen fiam, aki szintén orvos, és gyakran beszélünk a szakmáról, sem panaszkodna rám, ha megkérdezné. Mellettük ott van a két csodálatos unokám, akiktől éppen a napokban tudtam meg, hogy a Mikulás elindult Finnországból – hát volt ennél mostanában fontosabb hír?

- Égerházi Péter -