„A karácsonyból nincsen leértékelt”

Debrecen - Ha volt valami, ami erről az évről szólt, akkor az a reformáció 500., illetve a Magyar Református Egyház megalapításának 450. évfordulójára emlékezés. A rendezvényekben gazdag emlék­év hatásairól, az egyház mai helyzetéről, szerepéről, a karácsony szentségéről is kérdeztük Fekete Károlyt, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét.

„A karácsony lényege: Isten elküldte hozzánk egyszülött fiát. Nem az ő, hanem a mi megváltásunkra, az életünk kiteljesedéséért. Akkor olyan dolog történt az emberiséggel, amire sem előtte, sem azóta nem volt példa.” – Fekete Károly református püspökkel beszélgettünk karácsony előestéjén.

Miként lehet közelebb hozni karácsony misztériumát azokhoz, akiknek az ünnep kapcsán az ajándékozás és a gasztronómiai élvezetek a hangsúlyosak?

Akiknek elsősorban csak önmaguk fontos, azokhoz csak személyesen lehet szólni, nekik az általános maszlagok hatástalanok. A „Rád van szükségünk” típusú megszólításokkal lehet elérni náluk, hogy megértsék, van fontosabb, mint önmaguk. Ezt viszont tömegesen nem lehet, meg kell keresni őket, és személyesen kell rájuk hatni, különböző találkozási alkalmakat adva nekik. Az érzelmi intelligencia ugyanis legalább annyira fontos, mint az értelmi, s az előbbivel azok is rendelkeznek, akiket addig – különböző okok miatt – nem sikerült elérnünk.

Ami az ünnep „elkereskedelmesítését” illeti, az ugyanúgy jellemzi a húsvé­tot, mint a karácsonyt is. Az ünnepi díszletek, külsőségek felvonultatása lehet eszköz az előkészületek idején, de nem jó, ha céllá válik. Ugyanis vannak, akik ennyivel beérik, számukra ez jelenti az ünnepet. Meg akarják spórolni azt az utat, amit az ünnepvárás jelent, úgy érzik, a gyertyagyújtással, a különböző programokon való részvétellel, az ajándékok beszerzésével teljesítették az ünnepi elvárásokat. Nem gondolnak a belső előkészületekre, ezért, ahogy lehet akciós ajándékot és fenyőfát is kapni, szeretnének „akciósan” jutni az ünnephez is.

De leértékelt karácsony nincs, a belső ünnepváráson nem lehet spórolni, mert akkor nem érezzük meg a karácsony lényegét: Isten elküldte hozzánk egyszülött fiát. Nem az ő, hanem a mi megváltásunkra, az életünk kiteljesedéséért. Akkor olyan dolog történt az emberiséggel, amire sem előtte, sem azóta nem volt példa.”

Fontos esztendő volt ez a református egyház számára: a reformáció 500., a Magyarországi Református Egyház 450. jubileumát ünnepelte.

Elmondhatjuk, hogy a reformátusok közössége, s ezt az egész Kárpát-medencére vonatkoztatva említem, tisztességgel végigélte a jubileumi évet, aminek hangsúlyt éppen a dupla évforduló adott. Az 1567-es Második Helvét Hitvallás elfogadása annak idején a nevünket is meghatározta, mert – ezt talán kevesebben tudják – a 19. századig helvét irányú evangélikusok voltunk, mivel a reformáció svájci ágához tartoztunk. S a két dátum remekül érzékeltette, hogy a reformáció nem egy adott időpontban született meg, ugyanis amikor 1517. október 31-én Luther Márton a 95 tételét kiszegezte a wittenbergi templom kapujára, maga sem tudta, milyen következményekkel jár ez majd. Az akkor elindított folyamat fontos állomása volt később a svájci reformáció, Kálvin vezetésével. Nagyon jelentős elismerés, hogy 2016-ban Debrecen is elnyerte a reformáció városa címet, így az idén január 31-én itt is járt az a kamion, amely tavaly november 3-án Genfből indult, és az érintett 67 várost végigjárva, az idén május 20-án, Wittenbergben fejezte be az emlékévhez kapcsolódó küldetését. Ez azt jelentette, hogy a magyar reformátusság a nemzetközi porondra is kikerült. Debrecenben június 24-én a Generális Konvent zsinata Kárpát-medencei szinten emlékezett meg a Második Helvét Hitvallás elfogadásáról. Szintén itt rendeztük meg nyáron a Csillagpont ifjúsági találkozót, valamint az október 31-ei ünnepséget, amikor felavattuk a reformáció emlékművét.

Milyen sikere volt az emlékévnek?

Az emlékév hatása igazán csak évek múlva lesz mérhető. Viszont érdemes megemlíteni a január elsején kezdődött, és december 31-én véget érő bibliaolvasási mozgalmunkat, melyben kilenc egyházmegye 414 települése vesz részt. Az ottani gyülekezetek egy előre elkészített beosztás szerint, egymásnak átadva az Alföldi Nyomdában erre a célra készített vándorbibliát, a teljes Szentírást, azaz az Ó- és az Újszövetséget is felolvassák egy esztendő alatt. Az utolsó részeket az év utolsó napján, a Nagytemplomban, méltó befejezéseként az emlékévnek. Ezekhez az alkalmakhoz különböző találkozókat is szerveztek a gyülekezetek, és a felolvasás egyhangúságát többféle előadásmóddal színesítették, ami a Bibliát kevésbé ismerőknek is befogadhatóbbá tette annak szövegeit.

Fotó: Derencsényi István

A vándorbibliával együtt kísérőkönyvet is útjára indítottunk, melybe beleírva, fényképet beragasztva és egyéb módon megörökítve rögzíthették a gyülekezetek a történéseket. Izgatottan várom, vajon mi lesz benne, mert ez a könyv az emlékév egyik dokumentuma; a Kollégium Nagykönyvtárában fogjuk elhelyezni.

Meg tudták szólítani a kívülállókat is?

Ilyen lehetőséget nyújtottak az olyan találkozók, melyeken a gyülekezeti tagok mellett részt vehettek azok is, akikben kérdések fogalmazódtak meg a vallással, a Bibliával, a hittel kapcsolatban. Sokfelől kaptunk visszajelzést, hogy a rendezvényeket nagyon hasznosnak tartották, és újabbakat szeretnének rendezni. Érthető, hiszen a közlés nem egyirányú volt, ami kizárólag a szószék felől érkezett, hanem párbeszédet lehetett folytatni. Itt utalnék vissza az imidzserősítésre, ami a mi esetünkben inkább identitáserősítés, hiszen a külsőségeket – azt, hogy mennyien vagyunk egy rendezvényen, hogyan érzik magukat a résztvevők – mindenki látja. Ami nem látszik, az az önazonosság, mert az igencsak elvékonyodott a vallásgyakorlásból – kényszerűségből – kimaradt legalább három generáció miatt. Megszakadt az a folytonosság, ami évszázadokon át jellemezte a családokat, amikor a templomba járás, a vallásgyakorlás a nagyszülőről, a szülőről a gyerekre szállt. Éppen ezért nekünk a sok rendezvény megtartásával nem is a hívők számának a növelése volt a legfontosabb, hanem a meglévőkben a hit mélyítése. Ezért is szerveztük a már említett találkozásokat, hogy beszéljünk arról, milyen a református mentalitás, hogyan gondolkodunk a pénzről, a családról, a társadalmi felelősségünkről. Milyen örökség köti össze a vallás- és a nemzeti szabadságot, hogyan lehet a biblikus gondolkodást elérni, amikor már párhuzamot találunk a magunk és a bibliai személyek sorsa között. Így juthatunk el az általános vallásosságtól, a névleges megkereszteltségtől oda, hogy az öntudatosan vállalt hit vezet bennünket a gyülekezetbe. Emiatt szerveztük a „Találkozás a generációk között” elnevezésű programsorozatunkat, melyek alkalmain a kilenc egyházmegyében összesen 105-en beszéltek a hitükről. Nemcsak az idős és középkorú emberek – akik szinte beleszülettek a vallásosságba –, hanem fiatal felnőttek, valamint diákok is elmondhatták, hogyan kerültek kapcsolatba az egyházzal.

Mi a tapasztalata, mikor, milyen élethelyzetben fordulnak az emberek a hit felé?

Bizonytalanságból van éppen elég ma is, elég csak arra gondolni, hányan nem érzik biztonságban a munkahelyüket. Ennél súlyosabb gond is foglalkoztathatja az embereket, amikor háborús készülődésről hallanak, vagy egy gyógyíthatatlannak számító betegség áll a saját, illetve a hozzátartozóik kórlapján. Ilyenkor a legstabilabb egzisztenciális és társadalmi helyzetben lévők is megrendülnek, és a hitben keresnek kapaszkodót. Ugyanakkor európai szinten is érdekes kettősség tapasztalható. A posztmodern társadalmakban ugyanis jellemző, hogy a nagy narratívákat is leértékelik, így láthatóan a kereszténység történetétől is elfordulnak, ezért az egyházak feladata ezt a korunk indukálta kiábrándultságot visszafordítani.

Az elfordulás legtöbbször a közönyben jelentkezik, ám amikor az anyagi világ már nem ad magyarázatot mindenre, akkor újra a valón túl kereshetik, s ekkor nyújthat segítséget az egyház a szkepszis áttörésével.”

Hogy mennyire így van, bizonyítja, ma már fele-fele arányban konfirmálnak nálunk a gyerekek és a felnőttek. S a megtéréshez még csak traumatikus történések sem szükségesek, elég, ha valaki rájön arra, hiába van meg mindene, a lelki szükségletei még nem teljesek az élete kiteljesedéséhez.

Mit gondol, milyen szerep jut korunkban a hívő közösségeknek és benne a papságnak?

Csak úgy általában hinni valamiben nem elég. Az említett beszélgetésekben is szóba került, hogy nem elég a „magam módján” vallásosnak lenni. Itt jön az identitás kérdése, mert a Biblia tanítása szerint nem önmagamhoz kell igazodnom, hanem az Isten eszményéhez a megteremtett emberről. Azt megtalálni a legizgalmasabb, hogy ne a magam képére formált embert keressem a másikban, hanem fogadjam el úgy, és magamat is, ahogyan az az Istennek tetsző. Ehhez viszont szükséges, hogy vezessen valaki, aki hozzám képest ezzel sokkal jobban tisztában van, aki segít, hogy bejárhassam a saját utamat, s közben munkálkodhasson bennem a Szentlélek, ami a kiteljesedésemhez vezet. Pál apostol is utal a testünkre mint a Szentlélek templomára, de ezt továbbgondolva odajutunk: ha tényleg épül bennünk valami, akkor az nem lehet holmi magánkegyesség vagy privát keresztyénség, hanem keresni kell a közösséget, ahová ezzel tartozhatok, s ez a gyülekezet. Itt jön egy érdekes momentum, mert az istentisztelet, az azon való részvétel rendben van, de az utána következők adják a hívő ember valódi megmérettetését. Az élet istentisztelete mutatja meg, mennyit ért a templomban eltöltött idő.

Fotó: Derencsényi István

Nagyon fontos a vezetés szerepe is, hogy a templomban mire hívják fel a figyelmet, milyen instrukciókkal látják el a híveket. A jó vezető tudja formálni a gondolatokat, nem manipulál, hanem segíti a híveket az előrejutásban. Ebből a szempontból a reformációnak az elhatárolódása a papi szemlélettől – ami a középkorban sok minden miatt hiteltelen lett – benne van a lelkipásztor elnevezésben is. Aki a közösségért van, őket „terelgeti”, és nem uralkodni akar felettük.

Olyanok is vannak, akik nem belső meggyőződésből, hanem divatból járnak templomba, azért tartják esküvőjüket például a debreceni Nagytemplomban, mert az „trendi”. Mi a véleménye erről?

Nálunk miden egyházi alkalom nyilvános, a templom is bárki előtt nyitva áll, ugyanis mi, reformátusok azt valljuk: a hit hallásból van. Ehhez viszont látó- és hallótávolságon belül kell lenni. Az evangéliumnak szüksége van a nyilvánosságra, s az üzenete még azokhoz is elérhet, akik csak felszínesen érdeklődnek a vallásról, vagy a tömegeseményeket kedvelik. Sosem lehet tudni, kit mi foghat meg egy alkalmon, amelyek azonban kiszámíthatók. Nem akarunk trendhajhászok lenni, erre törekedtünk az emlékévi rendezvényeinkkel is. Az idén is az egyházi esztendő eseményeihez igazodtunk, vagyis az üdvtörténet ad nekünk eligazítást advent első vasárnapjától az örökkévalóság vasárnapjáig.

Abban pedig nem találunk kivetnivalót, ha a házasulandók a Nagytemplomot vagy más emblematikus helyszínt akarják igénybe venni életük egyik legfontosabb eseményéhez. Sőt abban sem, ha a pár egyikének a vallása miatt más felekezet szertartása szerint rendezik az esküvőt. Az viszont természetes, hogy előtte egy felkészítő folyamaton vesznek részt, aminek a csúcspontja az a lelkipásztorral együtt eltöltött nap – sokszor egy kellemes kikapcsolódást nyújtó helyszínen –, melynek hatására a házaspár nemegyszer szorosabbra is fűzi kapcsolatát az egyházzal. Mindezt gyakorlatilag önköltségi áron kapja az ifjú pár, vagyis nem a haszonszerzés vezet bennünket ebben sem. Egyébként az iskoláink fenntartásához, illetve az épületeink állagmegóvásához, felújításához kapott állami támogatás mellett még mindig a híveink adományai jelentik a gazdálkodásunk alapját.

- Égerházi Péter -

[related-post post_id="3718922"]

[related-post post_id="3716962"]