Egy hírhedt nőcsábász fondorlatai

Debrecen - Rossini Ory grófja című vígoperája magyar nyelven csendül fel a Csokonai Színházban.

Valaha az ókori színházakban, majd később, az operajátszás kialakulásakor férfiak alakították a női szerepeket is. Az átöltözésből származó átlényegülés aztán idővel a legkomikusabb, egyben legelcsépeltebb eszköze lett a vígjátékoknak, a filmipart is gyorsan elérve. Ennek egyik legnagyszerűbb példája a Van, aki forrón szereti című amerikai komédia, Marylin Monroe, Tony Curtis és Jack Lemmon főszereplésével. Az opera és operett műfajában kialakult az úgynevezett „nadrágszerep” típusa is, mely viszont a fiatal fiúk, apródok alakítását bízza hölgyekre. (Ennek fordítottjára is van példa: Donizetti Viva la Mamma! című operájában buffó basszus énekli az anyaszerepet.) Gyakran alkalmaznak további „csavart” is a szerzők, mikor is a nadrágszerep alakítója a cselekmény folyamán női ruhába bújik, újabb pikáns szituációkat eredményezve a színpadon. Ennek legismertebb példája Cherubino a Figaro házasságában.

Zsenialitás minden ütemben

Rossini vígoperája, az Ory grófja is ezt a helyzetkomikumot aknázza ki, gyakorlatilag mellőzve a valódi, realisztikus cselekményt. Míg a férfiak a Szentföldön, a keresztesháborúban küzdenek, drága hölgyeik otthon sóvárognak a szerelmi örömök után. A környék ura – Ory gróf –, a hírhedt nőcsábász fondorlatos cselektől sem riad vissza, hogy Adèle grófné kegyeit elnyerje, végül aztán dolgavégezetlenül, megszégyenülten kell menekülnie. Gyakorlatilag ennyi a soványka – némi klérusellenességet is hordozó – történet, melyben még néhány tisztázatlan identitású további szereplő is a deszkákra lép. A szövegkönyv hiányosságai, következetlenségei Rossinit egy cseppet sem zavarták, pályája utolsó előtti operájában sem hazudtolta meg önmagát, igazi remekművet alkotott. Noha egyetlen slágerszámot sem hallunk az Oryban, partitúrája mégis az első ütemtől az utolsóig zseniális. Dallam- és harmóniabőség, ellenállhatatlan szemtelenség árad minden taktusából, és mindehhez tökéletes formaérzék is társul. Kapunk nyaktörően virtuóz áriákat, kettősöket, tercettet, apácakórust, viharjelenetet, hadarószámot, de még rafináltan megkomponált zűrzavart, úgynevezett imbrogliót is. Mindent, mi szem-szájnak – és a fülnek – ingere.

Két dalnok a címszerepben

Az Ory grófja az 1828-as párizsi ősbemutató után egy évvel a Pesti Német Színházban is színpadra került. Aztán 133 év szünet következett, s csak 1962-ben adták elő újra hazánkban, a legendás Réti József főszereplésével. A mellőzöttség legfőbb oka, hogy olyan kivételes adottságú tenoristát kíván a címszerep, akinek úgyszólván korlátlan a magas regisztere. A Csokonai Színház a pár éve feltűnt Hanczár György személyében talált ilyen különleges énekest, sőt – nyilván a biztonság kedvéért – még váltótársat is állított mellé, akit Varga Donátnak hívnak. Az igazság az, hogy a két dalnok teljesítményét összegyúrva kaphatnánk egy minden tekintetben ideális Oryt. Hanczár lazán, tékozlóan szórja a magas céket és déket, figurája azonban inkább egy kisstílű pernahajderre emlékeztet, mint egy élvhajhász arisztokratára. Varga Donát alap-hangszínben, figurálisan és játékban meggyőzőbb, de a szédítő magasságokért erősen meg kell küzdenie.

A női főszereplő, Brassói-Jőrös Andrea (Adèle grófnő) ígéretesen mutatkozott be élete első komoly színpadi szerepében. Jól győzi a szólam magasságait és koloratúráit, abszolút felkészült, és színpadi kisugárzása is meglepően erőteljes. (Dicséret korábbi, debreceni énektanárainak, akik meglátták benne perspektívát!) Isolier apród nadrágszerepét Ducza Nóra kissé éles hangszínnel, de nagyon ügyesen alakította, kár, hogy Don Quijote jellegű fiúmaszkja nem túl előnyös. A további szereplők inkább asszisztálnak a két főhősnek. Közülük Bódi Marianna Ragonde szólamában jeleskedik, szép pillanatokat szerezve a szopránnal énekelt duettjében. Molnár Zsolt és Donkó Imre is igyekezettel teszi dolgát, de úgy érzem, hogy szólamaik szélső hangjai próbára teszik vokális adottságaikat. Rendes Ágnes és Böjte Sándor ezúttal kisebb feladatot teljesítenek lelkiismeretesen.

Kiegyensúlyozott teljesítmény

Somogyi Szilárd lendületes rendezésének legfőbb érdeme az igazi vígoperai hangulat megteremtése. Intenzíven, de sohasem a zenével ellentétesen mozgatja a színpadot és a szereplőket. Jó arány­érzékkel adagolja a sztori meseszerű és abszurd elemeit is. Jó, hogy a magyar nyelvű előadás mellett döntött, mert így a poénok egyértelműbbek lettek. Ennek ellenére mégsem lenne felesleges a szöveget kivetíteni, mert ezáltal további segítséget kaphatna a közönség. A bordallal és tánccal megspékelt, átöltözős apácajelenet ellenállhatatlanul mulatságos volt, bár a pöttyös labdás mellbedobás mértékét már-már túlzónak éreztem. A mobilis díszlet­elemek és a karakterisztikus kosztümök (Gyarmathy Ágnes tervei alapján) jól követték a rendezői koncepciót.

A premier, majd a negyedik előadás megtekintése után örömmel tapasztaltam, hogy a zenekar és az énekkar (kar­igazgató: Gyülvészi Péter) teljesítménye tovább gazdagodott. Elevenebbek lettek a zenei karakterek, és vitálisabbá vált az egész előadás. Szabó-Sipos Máté láthatóan jól érzi magát a karmesteri pulton, és gondosan segíti énekeseit cseppet sem könnyű feladataik megoldásában. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de mégis fel kell tennem egy kérdést. Mi indokolja vajon, hogy az idei évad mindkét zenei produkciója vígopera, ráadásul nagyjából azonos stíluskörből? Célszerűbb lett volna akár a Figarót, akár az Oryt egy súlyosabb mondanivalót hordozó romantikus vagy huszadik századi darabbal ellenpontozni. A jelen helyzetből óhatatlanul adódó összehasonlításból – szerintem – az Ory került ki nyertesen, köszönhetően a kiegyensúlyozott ensemble-teljesítménynek. Remélhetőleg nem tartja vissza a publikumot az influenza sem a kissé frivol darabtól. Ha megnézik, garantáltan jól fognak szórakozni, ami ennél a műfajnál egyáltalán nem hátrány.

(baljos)

[related-post post_id="4136927"]