Napi paraszt

Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

Olvad a hó a januári délelőtti napsütésben. A gesztenyemassza színű plöttyedt latyakban bosszankodva botladozik a buszmegálló felé Bea. A sáros hólével összecsapkodta a nadrágját.

Beáról fontos tudni, hogy jó szeme, és éles nyelve van a hétköznapok történéseit illetően, a kritikák és fricskák terén. Azonnal meglátja a dolgokban azt, ami hibás, vagy hiányos, rálát az emberi gyarlóságra, szíven üti az igazságtalanság, a méltánytalan bánásmód, felháborítja az ostoba emberi viselkedés.

És mivel Bea afféle „ami a szívemen, az a számon” típus, őszinte és nyílt embernek ismerve magát, bátran ad hangot véleményének akár a közösségi hálón, a Facebookon is. Pláne, ha épp nincs senki fizikailag az adott pillanatban mellette, akkor, amikor a felháborodásra okot adó esemény megtörténik.

Szóval, mint sokan mások, Bea is szereti a világhálón azonnal kiventilálni az érzelmeit. Az örömét (fényképes poszt a gyerek szép bizonyítványáról), felháborodását (fényképes poszt az ellopott árvácskapalánták hűlt helyéről a lakóparkban), a dühét (fényképes poszt a Tesco-parkolóban egyszerre két helyet is elfoglaló a luxusjárgányról).

Szinte minden nap egy-két fotóval és a hozzá írt elmés gondolatokkal meg is örvendezteti ismerőseit a hírfolyamában. Erre persze kisvártatva érkeznek a tetszikelések, emojik és velős kommentárok, melyeket Bea szívesen olvasgat, s időnként tovább is fűzi a hozzászóló építő gondolatait a sajátjával.

Az olvadó latyak tetemes mennyisége láttán Beára rátör a szokásos közléskényszer, és amíg a busz megérkezik, egy gyors fotót ellő a buszmegállóról, amit azonnal ki is rak a Face-re. Oda is pötyögi hozzá, hogy „Gratulálok az illetékeseknek, térdig járunk a trutyiban… L ”

Egy perc sem telik el, pittyeg a telefon, valaki máris reagált. De nincs idő megnézni, mert az autóbusz megérkezik, és Bea felszáll.

Nincs sok utas, de az összes ülőhely foglalt. Kár, mert a magassarkú csizma baromi kényelmetlen.

Az első, ami szembetűnik Beának, egy fiatal srác, aki elmélázva, fejét a busz ablaküvegének támasztva ül az egyik ülésen. Szemén divatos napszemüveg, kell is az egy ilyen verőfényes délelőttön. Mellette egy idősebb nő áll, na, nem annyira idős, úgy hatvan lehet – találgat Bea.

Mekkora bunkó – gondolja Bea, húsz éves sincs, hogy van pofája… Én mindig átadom a helyem, pedig már közelebb vagyok a negyvenhez – méltatlankodik magában, amikor is megszólal a srác mobilja.

- Halló, mindjárt ott vagyok – így a fiatalember – ne aggódj, mindjárt megérkezem… nem… nincs semmi baj… csak késett a busz… nyugi már… pár perc, és ott vagyok, szia – és le is teszi. A telefon visszakerül a fiú kabátzsebébe, Bea pedig döbbenten veszi észre, hogy a srác mellett álló idősebb nő mosolyog.

Talán együtt vannak? Á… akkor néha egymásra néznének. Na, ez a baj! Az idősek sem utasítják rendre a neveletlen fiatalokat. Mit mosolyog ez a nő? Át kellett volna adni a helyet…

Bea ismét előkotorja a telefonját. Három-négy képet is készít, mire végre sikerül úgy lefotózni a szituációt, hogy a képen szereplők arca nem látszik. A GDPR nem játék, ugye…

A kép jól sikerült: fiatal srác ül a buszon, napszemüvege mögül bambul kifelé az ablakon. Mellette ősz hajú, idős hölgy áll, kezében szatyor, vállán táska. Mindketten hátulról, kissé oldalról látszanak a fotón, az arcuk, mint említettem, nem felismerhető.

Hmmm – még jó is, a nő idősebbnek látszik így a képen – gondolja Bea, azzal megy is a kép a Facebookra, „napi paraszt” megjegyzéssel. Ez Bea kedvenc címkéje, mintha csak a saját rovata lenne.

Mire a következő megállónál leszáll, már érkeznek is a lájkok, dühös és szomorú emojik, pár pillanat múlva pedig özönleni kezdenek a poszt alá a kommentek:

„Mekkora bunkó”, „Bezzeg a mi időnkben”, „Valaki szóljon már rá” és hasonlók.

Beát már nem érdekli a latyakos járda, a felázott nadrágszár. Ma sikerült egy igazán nagyot lőnie.

Elégedetten olvasgatja a hozzászólásokat és egytől egyig mindet lájkolja, vagy nevető szmájlival jutalmazza. Ereit fokozatosan elönti az endorfin, a visszaigazolások jóleső pozitív megerősítésként könyvelődnek el elméjében, ahová már bevésődött a minta: posztolj, várd a hatást, élvezd a figyelmet.

Mindeközben a buszon…

A srác ismét a kabátzsebébe nyúl, de ezúttal nem a telefont veszi elő, hanem egy teleszkópos fehér botot. Lassan kihúzza, majd feláll.

- Az egyetemnél vagyunk – mondja neki az idős nő.

- Tudom – mosolyog a fiú, számoltam a megállókat. Igazán nem kellett volna átadni a helyet, nagyon kedves tetszik lenni!

- Ugyan, én ragaszkodtam hozzá – mosolyog vissza a nő – lehet, hogy a hangom öreges, de még fiatal vagyok ám! – viccelődik. – De elnézést, ha nagyon erőszakos voltam.

- Olyan hangja van, mint egy húszévesnek – mosolyog a fiú. – Viszontlátásra! – köszön, mielőtt leszáll a buszról.

- Viszontlátásra! – mondja a hölgy is, és egyáltalán nem tartja furcsának, hogy így köszönnek el egymástól.

Különböző okokból bár, de egyikük sincs fent a Facebookon.

Kép: Alexey Kondakov

Eredeti festmény: William-Adolphe Bouguereau, Szatír és nimfák

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.