A piszkálódásból lehet iskolai zaklatás

„Jön a kecske!” – rikoltja el egy tizenhárom éves fiú az iskola folyosóján, s az összes 7. a-s fiú befogja az orrát. A lányok vagy vihognak, vagy úgy tesznek, mintha semmit se vennének észre belőle, csak páran fordítják rosszalló tekintetüket az ifjoncokra. A kecske egy átlagos, legfeljebb kicsit duci, darabos mozgású hetedikes kislány, és egyáltalán nincs istállószaga. Megsemmisülten, sírással küszködve kullog be a terembe.

Hasonló jeleneteknek sokunk volt tanúja, de vajon hányan gondolták át, mi történt valójában? Az iskolai zaklatás egyik szakértőjével, Buda Mariann oktatáskutatóval, a Debreceni Egyetem korábbi oktatójával beszélgettünk.

Mit nevezhetünk iskolai erőszaknak, zaklatásnak?

Erőszak minden olyan viselkedés, amelynek célja, hogy a másikat kényszerítse, megalázza, testi vagy lelki fájdalmat okozzon neki. Az iskolai zaklatás három ismérve a szándékosság, az ismétlődés (bár egyetlen eset is traumatizáló lehet, a zaklatás inkább folyamat) és a hatalmi egyensúly hiánya, azaz az áldozat kiszolgáltatott, védtelen (vagy legalábbis annak hiszi magát). Egyes szerzők még hozzáteszik, hogy a zaklatásnak központi eleme az áldozat megalázása. Én egyetértek ezzel.

Mennyire gyakori ez az iskolákban?

Nagyon nehéz megbecsülni az értelmezés és a kutatás nehézségei miatt. Erősen függ az életkortól (alsó tagozatban például sok gyerek mindkét szerepben megjelenik), felsőben megjelennek a krónikus áldozatok és zaklatók. Idővel az áldozatok száma csökken, de a zaklatóké nem. Saját tapasztalatom szerint a gyerekek 5-10 százaléka áldozat. A zaklatók ennél jóval többen vannak, de őket még nehezebb megbecsülni.

Milyen okai lehetnek ennek, kiből lesz áldozat vagy zaklató?

Én azokkal a kutatókkal értek egyet, akik szerint a zaklatás csoportjelenség. A folyamat egyszerű adok-kapokból, piszkálódásból indulhat ki, sokszor már óvodás korban. Azok a gyerekek szorulnak bele az áldozat szerepbe, akik nem tudják megvédeni magukat: lefagynak, fájdalmat, félelmet mutatnak, akiknek nincs szociális támaszuk a közösségben. A kissé erőszakosabb, gátlástalanabb gyermek akkor válhat zaklatóvá, ha felfedezi, hogy ezt a magatartást a közösség díjazza; ha népszerűbb lesz a zaklatás által.

A zaklatásnak nincs kapcsolata a szociális háttérrel; bárki lehet zaklató is, áldozat is.

A zaklatók csoportja nem egységes. Vannak kiváló szociális intelligenciával rendelkező gyerekek, akik ügyesen manipulálják a környezetüket (a felnőtteket is), és vannak impulzív, összetett problémákkal küzdők, akikből leggyakrabban úgynevezett zaklató áldozatok lesznek: ők is zaklatók, ugyanakkor őket is zaklatják.

Milyen típusai vannak az iskolai erőszaknak?

Az erőszakot – a verekedést vagy a bűnözést, zsarolást, az uzsonnapénz elvételét – külön kell választani a zaklatástól. A zaklatásnak vannak fizikai, verbális és szociális formái; utóbbiak az online térben is meg tudnak jelenni. Középiskolások között találkoztam azzal a szörnyű formával, hogy az áldozatot egyszerűen levegőnek nézik. Nem bántják, de nem szólnak hozzá, nem vonják be semmibe.

Mennyire veszélyes a gyermekekre?

Sok múlik azon, a gyerek milyen hosszú ideig milyen súlyos traumának van kitéve. A legtöbb áldozat – különösen, ha nincs másik, egészséges közösség, ahol megélhetné, hogy elfogadják őt – egész életében hurcolja a sérelmeket. Engem megdöbbentett, tanítványaim közül az egyetemen milyen sokan számoltak be arról, hogy az iskolában zaklatták őket, és ez mennyire traumatikus volt számukra. A legsúlyosabb esetben szociális fóbia alakult ki, amelyet terápiával sikerült rendbe hozni.

A zaklatás eltorzítja a közösség működését, és a szociális siker megerősíti a zaklatót abban, hogy rendben van, amit tesz. Vagyis a szolidaritás hiánya mindenkinek károkat okoz.

Hogyan veheti észre a pedagógus és a szülő, ha valakit zaklatnak vagy valaki zaklató?

A zaklató szülőjének nemigen tűnhet fel a dolog. Az áldozatok 60-80 százaléka senkinek nem mesél a megaláztatásairól. Szégyelli a történteket, hibáztatja magát, nem hisz abban, hogy a felnőttek meg tudják védeni – sőt, tart attól, hogy az „árulkodás” még rosszabbá tenné a helyzetét. A szülőnek feltűnhet, a gyerek nem akar iskolába menni, szorong, romlik a teljesítménye, de e tünetek mögött más problémák is állhatnak. Intő jel, ha a gyereknek nincsenek barátai az osztályban és nem vesz részt a közös programokban.

A pedagógusok többsége nagyon tudatlan a zaklatást illetően. Ezért sokan hárítanak, sőt, hibáztatják az áldozatot.

Feltűnhet, ha egy gyerek igyekszik láthatatlanná válni az osztályban vagy a többiek nézik levegőnek. A csúfolás, a megalázó események jelentős része órán történik – ez a saját kutatásomból derült ki –, ami fel kellene, hogy tűnjön a pedagógusnak.

Sajnos, néhány pedagógus kihasználja a közösség erejét a gyerekek megfélemlítésére, például nem akadályozzák meg, hogy a gyerekek kicsúfolják, kinevessék egymást. Gyakran az áldozat nem szeretetre méltó: szorong, alulteljesít, nem jól kommunikál, esetleg furcsa dolgai vannak, ezért a pedagógusok kevésbé sietnek támogatni őt.

Mit tehet a pedagógus és a szülő?

A pedagógus felelőssége óriási. A megelőzés nagyon fontos, mert ha elharapódzik a zaklató viselkedés az osztályban, azt igen nehéz korrigálni. Minden módon támogatni kell, hogy a gyerekek megismerjék és elfogadják egymást, küzdeni kell a klikkesedés és a hierarchia, a kirekesztés, címkézés, a túlzott versengés ellen, építeni a közösséget, erősíteni a szolidaritást. Meg kell tanítani a gyerekeket, mi az a zaklatás, és hogy az nem elfogadható; mindenkinek tennie kell ellene. Mindezt még az előtt, hogy a dolog egyáltalán feltűnővé válna.

A szülő dolga, hogy nagyon figyeljen a gyerekére, érdeklődjön az iskolai történések iránt. Ha gyereke áldozattá vált, azonnal menjen az iskolába, és követelje a helyzet nyílt megbeszélését. Ne nyugodjon bele a hárító, bagatellizáló hozzáállásba. Szükség esetén érdemes külső szakembert is igénybe venni, iskola­pszichológust, mediátort, aki segít a helyes és helytelen világos felismerésében. Ha nem javul a helyzet, a gyereket ki kell menekíteni, de fontos – például egy terapeuta segítségével –, hogy feldolgozza a traumáit, hogy megtanítsuk, legyen önbizalma, hogy meg tudja védeni magát, mert az új helyen ugyanúgy áldozattá válhat.

A zaklató eltávolítása önmagában nem fogja megoldani a problémákat, az ő „kirúgásának” követelése megosztaná a közvéleményt (szülők, diákok, tanárok) és gyengítené a szolidaritást, ezért nem javaslom. Az egész közösséget kell gyógyítani.

PtkI