Egy gyermeki csíny életmentő lehet

Vannak csodák az ember életében. Ha a Teremtő úgy akarja, egy gyermeki csínytevésből is lehet csoda, megmenekülhet az elkóborolt gyermek – akár a haláltáborok poklától is.

A holokauszt nemzetközi emléknapján egy televíziós emlékműsor története juttatta eszembe a már nem élő, egykori öreg barátom, Leitner Mihály 1996-os egyik levelét. A Hajdúszováton született, majd Földesre házasodott és az 1950-es évek elején kalandos körülmények között családjával nyugatra ment. A kereskedővel évtizedekig leveleztem. Ő idősebb korában érdeklődéssel kutatta a magyar zsidóság, benne családja történetét, megélt élményeiről is több írást publikált. Sok történetét megosztotta velem is. Leveleiben megírta: nagy elégtételként élte meg a sorstól, hogy felterjesztésére 2005-ben a Dunántúlon élő Buzi Jánost és leányát, Buzi Zsuzsannát Yad Vashem elismerésben részesítette Izrael állama. Ez a család, három szökött munkaszolgálatos társával együtt, 1944 őszén hetekig rejtegette és gondozta, megmentve így életüket.

Régi emlékek nyomában

De térjünk vissza az 1996-ban írt levélhez, amely szerint Leitner Mihály Montrealban, az Öbölháború kezdetének reggelén, 1991. január 16-án, a téli hóviharban az egyik bevásárló központba ment vásárolni. Ott, a likőrbolt előtt találkozott egy könnyeivel küszködő idős zsidó férfival. Megszólította, aki kérdésére elmondta, hogy az éjszaka megszületett első dédunokája Izraelben, de a háború miatt nem utazhat oda meglátogatni. Beszélgetni kezdtek a háborúról, a családokról, és az alábbi történetet ismerhette meg Leitner Mihály.

1944. június 28-án éjjel az elsötétített szolnoki vasút állomáson több mint kétezer, a környéki gettókból odaszállított zsidó várt elszállításra. A tömegből egy kilencéves fiú – édesanyja egyetlen gyermeke – egy óvatlan pillanatban apró csínytevésként kilépett és beszaladt az állomás utasokkal teli várótermébe. Nézelődött, majd a hatalmas váróterem egyik elhagyatott sarkában leülve a gettóbeli fáradságától elaludt. Az állomásra rövidesen megérkezett az a vonat, amelyre a zsidók „vártak”.

A gyereket ekkor édesanyja nem találta, és jajveszékelése sem segített. A felügyelő csendőrök nem keresték az elkóborolt fiút. Az édesanyát sorstársaival együtt gyorsan bevagonírozták – gyermeke nélkül.

Kora reggel, amikor a vasutasok megtalálták az alvó zsidó gyereket, sokáig nem tudták, mitévők legyenek. Előbb a kisfiút a csendőrök hallgatták ki, majd hosszas tanakodás után, a főszolgabíró utasítására feltették egy újabb szállítóvonatra.

Az isteni gondviselés és a szerencse azonban ezt a vonatot nem a haláltáborokba, hanem Ausztriába vezérelte. Az ottani lágerben az eszes és igen mozgékony kilencéves kisfiú a váratlan helyzetbe hamar feltalálta magát. A tömegkonyha lett menedékhelye, ahol vízhordóként és konyhai mindenesként hasznosította magát. Család és édesanya nélkül átvészelte a lágert és a háború még hátralévő nehéz hónapjait. 10 évesen érkezett haza Szolnok megye egyik kis mezővárosába.

Család és karrier

E településre is csak néhányan tértek vissza az elhurcolt zsidók közül. Köztük volt a kisfiú munkatábort megjárt édesapja, az a Sarkadi bácsi, aki az emlékeit megosztotta Leitner Mihállyal. Hazatért egy magányos asszony is, aki az Auschwitzi haláltáborban elvesztette férjét és hasonló korú fiát. Ez az asszony szeretettel vette védőszárnyai alá a csodával határos módon életben maradt kisfiút. Több hazatérő zsidón is segített. Gondoskodott és főzött a fiú festő-mázoló édesapjára is. A kisfiú biztatására és hosszas, kitartó rábeszélésére az apa és a magányos asszony később összeházasodott. E házasságukból született egy kisfiuk.

1950-ben sikerült Izraelbe kivándorolniuk. Az ausztriai lágert járt kisfiúból két év múlva itt katona lett, aki sokat tanult és rövidesen szép katonai karriert futott be. A hadügyminisztérium vezető tervezője majd, stratéga lett. Részt vett az Izraelre kényszerített 67-es háborúban, majd egyike lehetett az 1973-as győzelmek kidolgozóinak. A harcok befejeztével egy terepjárón egyiptomi területen utazik, ahol – ilyen is lehet a sors – egy eltévedt golyó fejezte be kalandos életét. Idős szülei, három lánya és egy unokája őrzi emlékét.

Ennek az unokának kisgyermeke – első dédunokájának – születése kapcsán mondta el Sarkadi bácsi a hóeséses reggelen fiának történetét Leitner Mihálynak. Ő pedig megírta később nekem. Emlékezve és megerősítve: a Teremtő csodatételei határtalanok.

Péter Imre