A tanári pálya volt a kitörési pont az egykori iskolaigazgató számára

– Életemben azt csináltam, amit szerettem. Nem készültem tanítónak, de fiatalkorom egyetlen kitörési pontjának ezt találtam a paraszti létből. Abból a sorsból, amelybe születtem, akkor a lelkészi vagy tanítói pálya szakíthatott csak ki – gondolkodott el a régmúlton Falucskai Jenő. Az ő elbeszélése alapján utaztunk a múltba. A harmincnégy évet gimnáziumi igazgatóként szolgáló, kilencvenkettedik évében járó pedagógus szavai sóhajként hangzottak, egy olyan világot feltárva, ahonnan egykor a remény is menekült.

Tanító akart lenni

– Ennyi év után megfakulnak az emlékek, nagy részük el is vész. Így van ez esetemben is. Egy dolog viszont változatlan élességgel megmaradt bennem a mai napig; az olvasás szomja mindenféle könyv után. Megfertőződtem az állandó tanulási vággyal is, egy életre. Biharnagybajomban születtem. Gyermekéveim a parasztgyerekek sorsához hasonló körülmények között teltek. Sokat játszottunk, mezítláb szaladgáltunk az út porában. A szegény paraszt gyermek sorsa akkor nem volt egyszerű. Hárman voltunk testvérek, édesapánk sokat dolgozott éjt nappallá téve, napszámbére azonban kevés volt. Az elemi iskolában nagyon jó tanítóim voltak, szerettem is tanulni. Papp Gyula igazgató úr rávette apámat, hogy engedjen tovább tanulni. Szüleim hősies helytállása kellett ahhoz, hogy megfogadták az igazgató úr tanácsát, és ötödik elemim után, 1939-től Ladányba mehettem a polgári iskolába. Elég keserves volt a bejárás, Bajomból vonattal, naponta. A kitört háború miatt gyakran volt szénhiány, nem jártak a vonatok. Magántanulóként végeztem egy évet. Krucsik Dani bácsi és tanár társai Ladányban a polgáriban az életre tanítottak bennünket. Végzéskor ipari tanulónak, kereskedelmi tanulónak vagy tanítóképzőbe mehettünk. A fene se tudja, hogy miért, de akkor tanító akartam lenni. Azért talán, mert azt hallottuk, hogy a visszatért Trianoni elcsatolt országrészekre tanítók kellenek. 1943 őszén nyolcvan társammal kezdtük el a tanítóképzőt a Baltazár alapítvány segítségével Debrecenben.

A háború közbeszólt

– 1944 márciusában lezárták a tanévet a front közeledése miatt, és hazaküldtek bennünket. Apámat is behívták katonának, és a Délvidékre vitték. Teljes háborús káosz volt a falunkban. A lakosság jó része elhagyta a falut, tanyáikra menekültek a bombázásokkor. A fogatokat és a 18 éven felülieket Abádszalókra vezényelték közmunkára. Sokat szenvedtünk, hiszen Báránd–Földes és Bajom térségében komoly harcok dúltak. Akkor is ilyen enyhe, esős idő volt, mint most. Október végére elvonult a front, megkezdődhetett az új élet. Sajnos, apám orosz fogságba került, nem tudtunk sokáig semmit róla. Csak 1947 végén jött haza, Cseljabinszkból. Soha nem beszélt a keserves fogoly­évekről, egyem meg a lelkét… Úgy le volt gyengülve mikor hazajött, hogy ha jól lakott volna, akkor, meg is hal. Az ételhez való visszaszoktatására és felerősítésre két hétre be kellett vigyük a kórházba. Isten őrizzen bennünket a háborútól!

Tiltakozott kézzel-lábbal

– 1945 tavaszán visszatérhettem Debrecenbe, a képzőbe, tanulni. Osváth Pista bácsi felkereste a háború miatt kimaradtakat, és Keresztúri Dezsőnek köszönhetően hat hét alatt elvégezhettük a második évfolyamot. Bajomban akkor mi nagy szegénységben éltünk, apánk akkor még fogságban volt, a rokonságom fogott össze és segített, hogy tanulhassak.

Belegondolni is nehéz, hogyan éltünk akkor. Hétvégén Kabáig vonattal mentem hazafelé, onnan gyalog Bajomba. Hazulról vittem a heti kosztot. Egy kis sufniban laktam Debrecenben, míg felvettek a Bartók népi kollégiumba. Aztán már simán ment minden. Képesítő vizsgát tettem, majd Egerben pedagógiai főiskolát végeztem. 1951 volt akkor, tanítani akartam menni, de máshogy intézték sorsomat. A Művelődési Minisztériumba helyeztek Komlósi Imre barátommal, személyzeti munkára. Kézzel, lábbal hiába tiltakoztunk, félve mondtuk egymásnak: nem fűlik a fogunk a káderügyek intézéséhez. Több hónapi kérelmezések után Darvas József segítségével még 1951-ben Szolnokra mehettem tanítani. Én továbbra is tanultam, az ELTE tanári magyar–orosz szakán. Szolnokon még meg sem melegedtem, szinte azonnal ki akartak emelni, tanítani az egri főiskolára…

Falucskai Jenő megnősült, egri főiskolás osztálytársát, a Csökmői származású Gy. Szabó Margitot vette el. Feleségének életútja sem volt egyszerű, hiszen ő is csak egy tehetségmentő program keretében tanulhatott a szeghalmi Péter András Gimnáziumban. Szomorú események árnyékolták be a fiatal házaspár életének első éveit. Első gyermeküket 13 hónaposan elvesztették, a feleség öccse pedig 23 évesen motorbalesetben elhunyt. Közelebb szerettek volna kerülni a szülőföldhöz, családjaikhoz, ezért kérvényezték Hajdú-Bihar megyébe való áthelyezésüket. Végül 1954-ben sikerült Berettyóújfaluba kerülniük.

Rubindiploma

– Magyar–orosz szakos tanárként tanítottam az Arany János Gimnáziumban. Rövid ideig, mert még abban az évben igazgatóvá neveztek ki, és 34 évig ebben a feladatkörben dolgozhattam. Négyezernél több diákom volt ezen évek alatt. Egész igazgatói éveim alatt egyszer, másfél évig osztályfőnök is voltam. 1965–66-ban, az akkori nagyon tehetséges gyerekekből álló C osztályé. Két osztályfőnökük is elment tőlük, megsajnáltam őket. Elértem velük, hogy egy akaraton lettünk, ami ritkaság tanulók és tanár között A gimnáziumban egyébként a kollégáimmal az volt a fő elvünk, hogy neveljünk is, ne csak oktassunk. Talán ezért is ismerték el többször munkámat, Kiváló Tanár címmel is. A múlt évben meg rubinoklevelet kaptam… Jó kapcsolat alakult ki diákjainkkal, nem felejtettek el. Most is Jenő napon többször hívtak telefonon. Gyakran meghívnak osztálytalálkozókra, amíg nem fájtak a lábaim, sokra elmentem. A magam személyes példáján tanultam meg: ha vannak olyan emberek, tanárok, akik ismerik a fiatalság problémáit, és ennek alapján irányítják a fiatalokat, érdeklődésüket helyes mederbe terelik, feladatokkal bízzák meg őket, sok-sok sikert érhetnek el velük.

Eladta a Trabantját

– Elégedett vagyok az életemmel. Hatvannyolc éves házasok vagyunk, kettesben élünk itt, a Krúdy utcai házunkban, egy évvel fiatalabb feleségemmel. István fiamék távolabb laknak, három unokával, ők pedig hat dédunokával ajándékoztak meg bennünket. Most már nehezebben telnek a napjaink. Nem tudok kertészkedni. Nehézzé vált a mozgásunk, a járókeret kell már mindkettőnknek. A múlt évig még Trabantoztam, de most már meg kellett válnom öreg barátomtól. Szinte hihetetlen, milyen jó régen nyugdíjasok vagyunk.

Péter Imre