Amikor nem volt karácsonyfánk sem…

Ahogy közeledik a karácsony, minden évben eszembe jutnak a gyerekkorom ünnepei. Azért is, mert nem volt mindig ilyen jó világ, bőséges ellátás egy-egy ünnep alkalmával. Voltak szépek, és kevésbé szépek, de volt egy alkalom, amire mindig visszatérek gondolatban. Talán ez volt az egyetlen, ami a legnehezebb esztendő volt a családunk életében.

Ekkor már hárman voltunk testvérek. Szüleim egyszerű parasztemberek voltak, de mindig azon munkálkodtak, hogy a gyerekek ne érezzenek hiányt semmiben, főleg nagyobb ünnepekkor. Ám valahogy ez az egy alkalom volt, hogy nem akart a dolog összejönni, főleg a fenyőfa terén, hiszen nem jutott mindig mindenre. Már le is mondtunk róla, hogy nem lesz karácsonyfánk.

Idősebb nővérem látta, hogy mi, kisebbek nagyon elkeseredettek voltunk emiatt. Egyszer csak felöltözött, pedig már esteledett, és elment otthonról. Majd úgy két óra múlva visszajött. Anyánk kérdezte, hogy: merre jártál, kislányom? Erre visszament a konyhába, és visszatért egy tujafa ággal. Örültünk nagyon, de még mindig kérdés volt, hogy mit teszünk rá? Ekkor a nővérem a kabátja alól elővett egy kis csomagot, amiben dió, kockacukor és aszalt gyümölcs volt. Na meg piros és fehér krepp-papír. Egyből visszatért a kedvünk: a nővérem feldíszítette azt a tujaágat, olyan szép lett, hogyha egy nagy fenyőfa lett volna, annak se örültünk volna jobban. Végül megtudtuk, hogy a nagymamánknál járt, és tőle hozta a díszíteni valót, ő szárította a gyümölcsöt is. Az akkori, gyerekkori örömöm engem végig kísért egész életemen. Tehát nem mindig az teszi az ünnepeket széppé, hogy milyen márkás ajándékot kap valaki, hanem az, hogy a majdnem semmiből is lehet szívvel-lélekkel szépet és örömöt varázsolni a szeretteinknek. Ezt az örömöt soha nem felejtem.

Halász Zsigmondné történetét lejegyezte: Nagyné Kelemen Mónika