Önzetlenül, szeretettel ajándékozott a néni

Sok évvel ezelőtt történt, de igaz volt. Néhány nappal voltunk karácsony előtt. Az ünnepi előkészületek kellős közepén jártunk. A család minden tagja tette a dolgát: takarítottunk, mézeskalácsot sütöttünk, cukormázzal díszítettük, terveztük az ünnepi menüt…

Miközben a konyhában tüsténkedtem, ezernyi gondolat, ezernyi kérdés kavargott bennem: Megvettem? Előkészítettem? Becsomagoltam? Tetszik majd neki? Vajon idén mit felejtek el? Mi marad ki? Ijesztőnek tűnik, de azért nem volt ilyen vészes. A szárított narancs, a fenyő, a fahéj és szegfűszeg illata már belopakodott a lakásba, karácsonyi dalokat dudorásztunk, vagy éppen hallgattunk. Egyszóval: készültünk az ünnepre.

Elvarázsolt hangulatomból a csengő harsány hangja billentett vissza a valóságba. Kinéztem. Apró termetű anyóka toporgott a kapu előtt. Megismertem, üdvözöltem, beengedtem. A világért sem akart zavarni, ezért aztán nem is jött be a házba, csak ott az udvaron mondta el, mi járatban van. Kissé fázósan húztam össze magamon a sebtiben felkapott kabátot, mert látva a nénike izgatottságát, érdekelni kezdett jövetelének célja.

– Tudja, kedves – kezdte a 80-as éveiben járó, jóságos tekintetű néni –, magához jöttem. Kérni szeretnék magától valamit, de ígérje meg, hogy nem mondja sehol a nevemet.

Természetesen megígértem, s nagyon kíváncsi voltam, mit akarhat az izgatott hangú nénike. Aztán el is mondta gyorsan jövetele célját.

– Tudja, amikor én kisgyermek voltam, nagyon sokat kellett gyalogolni az iskoláig. Több kilométert. Nekem már nincs senkim, ezért azt gondoltam, én bizony szívesen vennék ajándékot karácsonyra egy olyan gyermeknek, aki nagyon messziről jár iskolába. Tudja, egy jó kis lábbelire gondoltam. Segítsen nekem megkeresni ezt a gyermeket! De az Istenre kérem, csak a nevemet ne árulja el senkinek! – kérte izgatottan a néni.

Akkorát dobban a szívem, hogy valószínű ő is meghallotta, a döbbenetet pedig bizonyára észrevette az arcomon, a kikerekedett szememen. Alig akartam hinni a fülemnek. Ilyen még létezik? A mai szeretethiányos, pénzorientált, korcs világban? Bizony létezik! A néni a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek a nevéről, nem akarja, hogy bárki is azt higgye, sok pénze van, nem azért teszi, amit tesz. Valóban nem azért tette, hisz tudtam jól, neki sem volt sok. Azt is elmondta, neki már nincs senkije, akinek ajándékot adhat karácsonykor, ezért is gondolt egy gyermekre, aki örülne egy pár cipőnek.

Ideadta a pénzt (pár ezer forintot), amit elvittem a ruházati boltba, felhívtam a gyermek édesanyját, akinek elcsuklott a hangja a telefonban, alig akarta elhinni az ismeretlen jótevő önzetlen szándékát. Még aznap délután át is vették a vadonatúj pár cipőt, a gyermek még egy pulóvert is kapott ajándékba az üzlet tulajdonosától.

Melegséggel a szívemben folytattam otthoni munkámat. Folyton a történtek jártak a fejemben. És újra bízni kezdtem az önzetlen szeretetben.

Kedves Zilahi Enikő