Mindig új utakat keresek az életben

A helyi gazdasági élet megkerülhetetlen alakja nyugdíjas éveiben is aktív marad, s számos terve van a jövőre nézve. A National Instruments debreceni leányvállalatának 18 évig volt az ügyvezetője, s bár mindig hangsúlyozza, hogy minden, amit elért, csapatmunkának köszönhető, azonban kívülállóként látszik, hogy szemléletmódja hozzájárult a sikerhez. A kritikus gondolkodás és őszinteség alapérték számára, melyet az alkalmazottjaitól is mindig elvárt. Tavaly év végén leköszönt a posztjáról, de továbbra is aktív életet él. Többek között új feladatáról és jövőbeli terveiről beszélt lapunknak, s azt is elárulta, milyen gyerek volt, és mi a története a sárga metrikus nadrágtartónak.

Milyen volt gyereknek Ábrahám László?

Nagykőrösön születtem, egy nagycsalád ötödik sarjaként. Édesapám fogorvos, édesanyám testnevelő tanárként dolgozott. Érdekes és mozgalmas gyerekkort tudhatok magam mögött. Elég rosszcsontnak számítottam, a hagyományos dolgok ugyanis sosem érdekeltek. Mindig új utakat kerestem.

Hogyan nyilvánult ez meg?

Például már az „u” betű tanulásánál elegem lett az iskolából, ezért úgy döntöttem, messziről elkerülöm. Persze néhány szülői pofon kíséretében visszakísértek, s az egész osztály rajtam röhögött, hogy nem akartam oda járni. Pedig ők sem akartak, csak én meg is mertem mutatni. Volt, hogy fölmásztam a háztetőre, s fényképet készítettem az égboltról, de a fotós nem akarta előhívni, mondván, nem sikerült a kép. Pedig hát az volt szerintem az egyedüli hasznos. Kutyát és gyereket bárki tud fotózni, de a csillagok által rajzolt kis körcikkek az égbolton igazán egyedi meglátás. Érdekeltek a fizikai kísérletek is: karbiddal elég sokat robbantgattam, de puskaport is gyártottam a házi készítésű ágyúmhoz.

Mikor körvonalazódott önben, hogy a mérnöki pályát választja? Volt valamilyen meghatározó élménye?

Már általános iskola előtt úgy gondoltam, hogy nekem villamosmérnöknek kell lennem. A szomszédunkban volt egy akkori rádió-tévé műszerész, akitől mindig megkaptam a rossz alkatrészeket, amiket aztán én szépen szétszedtem. Egyszerűen érdekelt, hogy mi van benne. A mérnöki tudományban szerintem az a csodálatos, hogy lehet alkotni. Számos dolgot megtanulok, amire építkezve új és jobb dolgokat lehet készíteni. Gyerekkoromban például készítettem gombelem­akkumulátor-töltőt, persze azt, hogy amperóra, még nem ismertem, így a töltő egy este két óra után annyira túltöltött, hogy a teteje a nővérem feje fölött beleállt az ágydeszkába. Emlékszem, általános iskola közepén nagynéném kérésére elempótlót is csináltam. Csatlakozót nem lehetett kapni, ezért azt magam fúrtam-faragtam szögből, műanyagból, ragasztóból. Már jó pár éve villamosmérnökként dolgoztam, amikor szólt a nagynéném, hogy elromlott. Egyébként az is életveszélyes volt, de szerencsére nem történt baj. Az ember folyamatosan tanul a hibáiból.

Hol kezdte a pályáját?

Az igazi pályámat a Videotonnál kezdtem Székesfehérváron. Azért ott, mert mindenképp vidékre akartam menni, de akkoriban Budapesten kívül még nem túl sok cég volt, ahol villamosmérnökként érdemben lehetett volna dolgozni. Először csak beosztott mérnök voltam, aztán sokáig csoportvezető, majd műszaki főmérnök.

Debrecenbe 2001. április 17-én került. Egy interjúban azt mondta, a barátai le akarták beszélni, mondván, a népvándorlás keletről nyugatra történik, Ön pedig szembe megy a forgalommal. Mi volt a döntés oka?

A cégkultúra fogott meg. A vállalat nyitottsága, hogy lehet innoválni. Dr. James Truchard azt mondta, hogy „mi az emberekből nem téglafalat, hanem sziklafalat építünk.” Ha belegondolunk, ez nagyon fontos különbség, ugyanis a téglafalba egyforma, egyentéglákat rakunk be, és akkor lesz egy fal, a sziklafalat azonban nehezebb megépíteni, mert össze kell illeszteni a meglévő keménységeket, ugyanakkor sokkal jobb falat lehet belőle létrehozni. Nekem ez nagyon tetszett. Más cégeknél sokszor meg kell az embernek játszani magát az adott kultúra érdekében, itt viszont önmagamat adhattam. Ezért elhatároztam, hogy átjövök tokkal-vonóval, családdal együtt.

Mit szólt ehhez akkor a család?

Nem nagyon örültek neki, de szerintem jól kezelték, s a gyerekek később itt is szereztek barátokat.

A National Instruments leányvállalatánál nagyon fontos a csapatmunka, ezt mindig hangsúlyozza.A családban is működött ez a szemlélet? Négy gyermeke van, ennyi csemetét nem lehetett könnyű feladat koordinálni.

Az igazság az, hogy egy gyerekkel szerintem több a gond, mint többel. A legidősebb lányom az első házasságomból született, s emlékszem, neki mindig ki kellett valamilyen programot találni. A második házasságomból 3 fiúgyermekkel lettem gazdagabb. Velük sokkal egyszerűbb volt, mert ha nem csináltam velük semmit, megoldották ők maguk egymást közt, mindössze csak azt kellett irányítani. Az otthoni teendőkből reggelente tudtam egyébként kivenni a részem, például rendszeresen hordtam őket iskolába, óvodába. Ma már persze mindannyian felnőttek; 40, 27, 25 és 23 évesek, s élik a saját életüket.

Tizennyolc évig volt az NI Hungary Kft. ügyvezetője. Mire a legbüszkébb, és mi az, ami a legjobban fog hiányozni ebből az időszakból?

A legbüszkébb arra vagyok, hogy az összes olyan projekt, amit Magyarországra hoztak, sikeres volt. Ez persze nem egy személyben nekem köszönhető, hanem a csapatmunkának. Nagyon jól tudtuk a legkülönbözőbb feladatokhoz összeválogatni az embereket. Részben belső, részben pedig külső erőforrásokkal azokat az embereket vettük fel, akik a legalkalmasabbak voltak. S hogy mi fog hiányozni? Hát a csapat, mert nagyon jó velük lenni, együtt dolgozni. A 2001-es törzsgárdából is még nagyon sokan itt vannak.

A vezetése alatt lett azzá az NI, amit ma az emberek ismernek. Mennyire volt nehéz kiengedni a gyeplőt a kezéből?

Megértem azokat a kis– és középvállalkozás-tulajdonosokat, akik fölépítették a céget, és nehezen szánják rá magukat a generációváltásra, de ésszel le kell tudni ezt győzni. Én is tudatosan készültem erre. A héten leszek 65 éves, de gyakorlatilag múlt év februárjától nyugdíjas is vagyok, s azóta készülünk a váltásra. Jó dolog, hogy van megfelelő utód, akinek a kezébe lehetett adni a stafétát. Az új ügyvezető Hosszú Róbert lesz.

Továbbra is az NI berkeiben marad. Mi lesz pontosan a feladata?

Egyéves szerződésem van, s ez idő alatt az a dolgom, hogy összefogjam az oktatási és az ipari kapcsolatokat, elsősorban autóipari aspektusokból. A feladat lényege, hogy feltérképezzem, milyen kutatási és fejlesztési projektekkel tudja segíteni a magyarországi autóipart az NI. Nagyon előrehaladott tárgyalásaim vannak a budapesti Continentallal, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemmel és a Debreceni Egyetemmel. Körbejárom az összes olyan felsőoktatási intézményt és vállalatot, ahol autóipari kapcsolat van, ezt követően pedig szeretnék egy olyan javallatot az amerikai vezetés asztalára tenni, mely összefoglalja, hogy hol, mivel léphetünk előre.

Az ön nevéhez köthető az NI-mentorprogram is. Miért fontos ez a fajta társadalmi felelősségvállalás?

A saját példám inspirál. Amikor kiskölyök voltam, és nagyon sok mindent szerettem volna csinálni, kevés lehetőség volt arra, hogy a különböző gépekhez hozzáférjünk. Az általános iskolában viszont voltak szakkörök, de ma már ezeket sem nagyon működtetik. Ennek nyilván nagyon sok objektív tényezője van. Ha azonban a cégnél megvan az a tudás, amivel a fiatalokat inspirálni lehet, akkor bűn lenne, ha nem csinálnánk. Ezért is kezdtem el, s a jövőben is szeretném folytatni. Elnöke maradok az Együtt a Jövő Mérnökeiért Szövetségnek, ahol pontosan ez a célunk: roadshow-kkal, érdekes kísérletekkel, illetve a pedagógusok bevonásával – mert ott is van sajnos tennivaló – gyárlátogatásokon bemutatni a szakma szépségeit. Az igazság az, hogy a digitális világ, főleg az okostelefonok viszik el a gyerekeket rossz irányba. Azt hiszik, hogy ha a telefonokkal tudnak játszani, az már digitális írástudás, pedig az legfeljebb digitális olvasástudás meg szórakozás. Ha már programokat, appokat írnak rá, akkor mondhatnám, hogy az digitális írástudás. Nagyon sok a feladat még.

Tízéves a mentorprogram. Milyen sikereket értek el ez idő alatt?

Számos példa van: az egyik munkatársunk szakács akart lenni, a mentorprogramon keresztül azonban megismerkedett a robotépítéssel. Időközben elvégezte a Debreceni Egyetem mechatronika szakát, és ma már mérnökként dolgozik nálunk. Ha azt elérjük, hogy bár más tervei vannak a fiatalnak, mégis a mérnöki pályát választja, az mindenképp társadalmi nyereségnek számít.

Mikor tervez teljesen visszavonulni, ha egyáltalán lesz ilyen, s hogyan képzeli el a jövőt?

Nem tervezek visszavonulni. Legkésőbb ez év végén megszűnik az NI-os munkaviszonyom, de azt követően is aktív maradok. Elég sok tapasztalat van a kezemben, fejemben, amit szerintem érdemes továbbadni. Pozitív visszacsatolás volt, amikor Budapesten MSc-s hallgatóknak tartottam „Karrier és állomásai” címmel előadást. Olyan jól sikerült, hogy másfél óra után sem akartak elengedni a diákok. A közelmúltban kaptam meg a címzetes egyetemi tanár címet a Debreceni Egyetemtől, ahol biztosan fogok oktatni. De szívesen részt veszek a jövőben érdekes projektekben is tanácsadóként, hiszen van bennem energia, és továbbra is érdekel az elektronika. Az NI csapatának újat nem tudok mondani, de ahogy ismerem a világot, rengeteg olyan cég van, ahol a tudásommal új értéket teremthetek. Számomra nagyon fontos a kritikus gondolkodás, s Debrecenben szerintem elég sok mindenkit megfertőztem ezzel a szemlélettel. Vallom, hogy egymás dicsérgetése nem visz előre. Látni kell a valós helyzetet, mert abból lehet javulni, építeni.

Ábrahám László elképzelhetetlen az ikonikus nadrágtartó nélkül. Mi a története ennek a hózentrógernek?

2004-ben vastagbélrákot diagnosztizáltak nálam. Egy egyszerű ambuláns műtéttel eltávolították a daganatot, de azóta nem szereti a testem, ha bármi is szorít. Ezért egy számmal nagyobb nadrágot viselek, amihez nadrágtartót kell használnom. S ha már ilyet hordok, akkor miért ne metrikusat? Ezek a kis szerszámok, mint a kalapács, vízmérték a műszaki életnek a szimbólumai.

Egy súlyos betegség sokszor megváltoztatja az ember gondolkodását. Önnél történt valamiféle szemléletmódváltás?

Először is fejbe vágott, és az volt az első kérdésem önmagamhoz: van 10 millió magyar, miért én kaptam ezt a tumort? Aztán azt mondtam, oké, ott van a három gyerek, talpra kell állnom. Az ember ilyenkor dönt aközött, hogy mi a fontos és mi kevésbé fontos. Bizonyos dolgokat leszűr, másképp csinál. Talán kicsit higgadtabb is vagyok azóta.

Tavaly decemberben megkapta a Napló Top 100 gazdasági díját, de emellett is számos elismerés tulajdonosa: átvehette például a Magyar Érdemrend Lovagkeresztet és a Wahrmann Mór-érmet is. Hogyan viszonyul ezekhez a kitüntetésekhez?

Kívülről nézve úgy tűnik, mintha díjvadász lennék. De nem. Mindig tettem a dolgomat, amiről úgy gondoltam, hogy a legjobb, s időnként „bekopogott” egy-egy díj, hogy megérdemlem. Nyilván nagyon örülök neki, ugyanakkor arra inspirál, hogy még inkább dolgozzak, mert azt éreztem, hogy ezek csak megelőlegezett elismerések. Igen, jó irányba állok, megkapom a díjat, de ez kötelez arra, hogy tovább menjek.

Pálfi-Tóth Zoé