2020.05.13. 17:30
„Régen az oroszok mindent elvittek tőlünk”
„Megéltünk mi már ennél cifrább napokat is” – vallják sokan Nyíracsádon.
Fotó: Kedves Zilahi Enikő
A koronavírus-járvány miatt kialakult helyzet legveszélyeztetettebbjei a 65 év felettiek, vagyis a nyugdíjasok. Ezerszer elhangzott már, mennyire fontosak a védelmükben betartandó korlátozó intézkedések. Nyíracsád nyugdíjasai elfogadják a szabályokat, nem félnek a „bezártságtól”, úgy vélik, egy ház körül mindig akad tennivaló, ilyenkor tavasszal meg pláne.
Kerti Jánosné Bözsike túl van a 75. születésnapján, több évtizede, férje halála óta egyedül él. Mindig mozgékony, tevékeny ember volt, semmi pénzért nem hagyott volna ki egyetlen vasárnapi vagy ünnepnapi templomi liturgiát sem. Amíg persze lehetett. Most, hogy időben és helyben is szűkebb a mozgástere, nem esett kétségbe a korlátozások miatt sem.
Most senki nem éhezik
– Nincs nekem időm unatkozni egy percet sem. Elfoglalom magam egész nap – mondta határozottan. – Egy porta körül mindig van tennivaló, ilyenkor tavasszal meg éppen nem unatkozunk. Már kész a veteményesem, gondozom a virágaimat, meg főzök is magamnak, amit éppen megóhajtok. A bolt itt van néhány háznyira, de ritkán megyek, ami kell, azt elhozza a lányom, aki jön minden nap.
„A templom nagyon hiányzik, de ha egyedül vagyok, bekapcsolom a rádiót, keresek egy misét, és az adással együtt imádkozok, meg énekelek is.”
Nem magamban, hanem fennhangon, mintha csak a templomban lennék.
Jobbágy Ferencné Irénke néni a férjével él immár 64 esztendeje, öt lányuk már rég kirepült a családi fészekből. Irénke néni nem igazán érti, mi ez a nagy „felhajtás” a korlátozó intézkedések körül. Úgy véli, nem kell pánikba esnie a veszélyeztetett korosztálynak, inkább fegyelmezettséggel kell példát mutatni, és kivárni, míg elmúlik a vészhelyzet.
– Azt mindenki érzi, idős is, fiatal is, hogy baj van, de megéltünk mi már ennél sokkal cifrább napokat is. Olyanokat, amikhez képest ez a kis kijárási korlátozás semmiségnek tűnik – mondta természetes egyszerűséggel Irénke néni, így folytatva: – Nem voltam még hétéves, mikor bejöttek az oroszok. Anyám megsütötte a kenyeret, kitette a tornácra hűlni. Mire észbe kaptunk, a katonák mind elvitték. Süthettünk másikat, de akkor meg a liszt nem tartott ki, mert ki volt az számolva bizony dekára!
„Az oroszok bejöttek az udvarba is. Elvitték a hízott libát, a tyúkot, meg apám borát is. Nem maradt semmink. Amit sikerült, azt eldugtuk a csutkakúpba, hogy éhen ne haljon a család.”
Éhínség volt, a boltok polcai meg olyan üresek voltak, hogy még egy egérnek való morzsát sem lelt rajta az ember. Most minden van, amit csak megóhajtunk, még el se kell menni érte, Inke lányom a helyünkbe hozza. Akkor puskával jött az ellenség, most láthatatlanul támad, de nem éhezünk, és ha fegyelmezzük magunkat, túl fogjuk élni – mondta bölcs egyszerűséggel Irénke néni, aki szerint a mostani helyzet nem más, mint jelzés, figyelmeztetés, hogy jobban kellene szeretni egymást az embereknek.
A közös imádság erőt ad
Irénke néni is a rendszeres templomba járók közé tartozik, Isten házában mindig otthon érzi magát, mégsem esett kétségbe ő sem a tilalom ellenére.
– Most nem mi megyünk a templomba, a templom jön el a házunkba, ha akarjuk. Minálunk olyan, mintha reggeltől estig Isten házában lennénk. Hol a rádió szól, hol a tévét nézzük, mikor milyen mise van. Mindegy, hogy görög, római, református, mind Isten igéjét hirdeti. Délután három órakor elcsendesedem egy kicsit. Ilyenkor több százan végezzük egyszerre az irgalmasság olvasóját, persze mindenki a saját otthonában. Mert a közös imádságnak sokkal nagyobb az ereje, mint gondolnánk – vallja Irénke néni.
Kedves Zilahi Enikő