„A gyerekbalesetek mint a guanó, úgy rakódnak le az ember lelkében”

Igazán szerencsés az, aki olyan munkának szenteli az életét, amit szívből tud végezni évtizedeken keresztül. Dede György ilyen ember.

A debreceni mentőállomáson csak Gyuri bácsinak szólított mentőtiszt több mint négy évtizednyi életmentés után ment nyugdíjba, bajtársai méltó módon búcsúztatták el őt.

Sok fiatal mentőst oktatott és mentorált, s ki tudja már, hány embernek mentette meg az életét. Állomásvezető és kivonuló mentőtiszt, légimentős, oktató is volt Gyuri bácsi, aki a Vöröskeresztnél és rendezvények biztosításában is szerepet vállalt az évtizedek alatt. Pályájáról, a mentőslét mindennapjairól beszélt a Naplónak.

Hogyan került kapcsolatba a mentősszakmával, mikor körvonalazódott önben, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

Orvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel az orvosi egyetemre. A klinikán dolgoztam két esztendeig, ott nagyon megtetszett a mentősök munkája, ami aztán nagyon nehéz volt, különösen az első időben. Végül a mentőknél ragadtam. Aki nem mentőzött sosem, az nem tudja elképzelni, milyen felemelő dolog az, amikor valakin tudok segíteni. Elvégeztem a mentő szakápolói iskolát, voltam szolgálatirányító, állomásvezető és kivonuló mentőtiszt is. Az utóbbit szerettem a legjobban.

Mi volt az első eset, ahova kivonult 43 évvel ezelőtt?

Mentőápolóként az első saját kivonulásom egy szülés volt. Remegett a térdem, mert összesen 24 órát töltöttem a szülészeten. Láttam szüléslevezetést, de én soha nem csináltam. A hölgy otthon megszült, hálát adtam az Istennek, hogy nem a mentőautóban. Csak az újszülött ellátását kellett megoldanom, és a szülőnőt mobilizálnom. A szülés nélkülem megtörtént.

Felidézné az első olyan esetet, ami igazán szíven ütötte?

A legrettenetesebb esetre ma is emlékszem: mikor még itt voltak a szovjet csapatok, volt egy nyolckerekes orosz jármű, ami a Balmazújvárosi úton legyalulta egy autó tetejét. Három gyermek halott volt, valamint egy fiatal és egy idősebb hölgy vesztette életét. Mindenki a hátsó ülésen feküdt. A gyerekek arcára a mai napig emlékszem, arra is, ki hol feküdt. Az eset után mentünk értesíteni a gyerekek édesapját, hogy meghalt a felesége, az édesanyja és a három gyereke. Azóta tudom, hogy létezik olyan, hogy pszichés sokk. A klasszikus sokk tüneteit láttuk rajta: szürkéssárgává, verejtékessé vált a bőre, teljesen közömbös lett, meg sem szólalt, mérhetetlen volt a vérnyomása, magas volt a pulzusa. Életemben egyszer láttam ilyet.

„A gyerekbaleseteket – amikor értelmetlen halállal találkozik az ember – nem tudtam megszokni soha, mint a guanó lerakódnak az ember lelkében, az összesre emlékszem, sajnos.”

Egy gyerek újraélesztése mindig tovább tart, mert az ember nem akarja elengedni. Mikor elvégeztem a főiskolát, úgy gondoltam, mindenkit meg fogok menteni, aztán rájöttem: nem vagyunk istenek.

Hogyan fogalmazná meg hivatását? Mit jelent mentősnek lenni?

Kivel kevesebbszer, kivel többször találkozunk, de mi mindig láthatatlan emberek vagyunk. Rettentő könnyű a mi munkánkat elvégezni: úgy lássunk el minden beteget, mintha a szeretteink közül lenne valaki. Ehhez a munkához nemcsak én kellek, hanem a kollégáim is. Időnként morogtunk, időnként elegünk volt mindenből, de az utolsó kivonulásom is olyan volt, mintha akkor kezdtem volna. Nekem a nyugdíj nem cél volt, csak elértem. Most már dolgozzanak a fiatalok, akik ugyanolyan lelkesen végzik a munkájukat, többségüket én oktattam.

Volt olyan eset, amikor érezte, lehetett volna többet tenni?

Ez mindig bennem van, annak ellenére, hogy az ember próbálja állandóan képezni magát, szinten tartani a tudását. Mindig bennünk kell lennie annak, hogy hátha valamit elnéztem, valamit meg kellett volna még próbálni.

„A nagy mellényt nálunk soha nem szabad felvenni, hogy én most már mindent tudok.”

Ha valami nem sikerül, akkor böngészek az interneten, próbálok valami információt szerezni, hátha valami újdonság van, ami elkerülte a figyelmemet. Nagyon szeretnék olyan országban élni, ahol minden ember tud elsősegélyt nyújtani. Mindig az újraélesztésre hegyezik ki, de nem csak arról van szó. A sebellátás, a vérzéscsillapítás, az eszméletlen beteg ellátása, a fektetési módok is rettentő fontosak.

A négy évtizedes pályája alatt helikopteres mentőtiszt is volt.

A kezdetekben nem volt légimentő külön, hanem volt egy pilótánk, aki a reptéren teljesített szolgálatot, mi pedig az esetkocsival kimentünk, ha helikopterre volt szükség. Az a gond a helikopteres mentéssel, hogy kevés háznak van helikopter-leszállópályája. Még az ősidőkben volt olyan, hogy a Bika előtt landoltunk, egy rendőr pedig felírta a lajstromszámát, hogy itt nem lehet leszállni. A helikopteres mentésnek a lényege, hogy gyorsan be tudjuk a beteget szállítani a kórházba, viszont hol tudunk leszállni falusi terepen? Legtöbbször a futballpályán, oda viszont ki kell juttatni a beteget.

Az idővel küzdenek folyamatosan.

Gyakorlatilag igen. Munkánkban a gyorsaság elengedhetetlen. Tudja az ember, amikor kimegy a beteghez, mit kell gyorsan megcsinálni. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk a tűzoltókkal, a kárelhárítás előtt mindig a beteg mentése az elsődleges, a kéréseimet mindig teljesítették. Ugyanez vonatkozik a rendőrökre is, különösen a fiatalokra.

„A hierarchiát soha nem vettem figyelembe. Soha nem érdekelt az, hogy professzor vagy főorvos áll velem szemben: ha a beteg érdeke úgy kívánta, akkor szembementem vele. Kompromisszumkészség bennem volt mindig, de nem kerültem soha a konfliktusokat, ez kell a munkánkhoz. Van, amikor választani kell: tudom, hogy ezért fegyelmit fogok kapni, de inkább az, mintsem rossz döntést hozzak.”

Oktatóként mi volt a legfontosabb önnek?

Ha valamit át lehet adni, azt ne tartsam magamban. Oktatás közben mindig lényeges volt, hogy továbbadjam: tisztelni kell a beteget és a betegséget. Fontos volt számomra, hogy állandóan képezzem magam, ne gondolja senki, ha elvégzett egy iskolát, akkor lezárta a tanulmányait. Ezt mindig próbáltam átadni: nem a vizsga a lényeges, hanem az: milyen tudást szedtél össze.

Mit jelent az, hogy tisztelni a betegséget?

Nincs két egyforma beteg, maga a képzés is skizofrén. Megtanulja egy hallgató azt, hogy a vakbélgyulladásnak milyen tünetei vannak, de a betegnek tünetei vannak, és ebből kell leszűrni, hogy vakbélgyulladása van. Tehát pont fordítva. A tünetek határozzák meg a beteg további kezelését, s azt, milyen diagnosztikai eszközöket veszek igénybe. Mindig van egy gyors diagnózis, például kimegyek egy beteghez, aki a székről lefordult a kocsmában. Mire gondol: be van rúgva. Volt ilyen szituáció, kimentünk kollégákkal, de nem úgy nézett ki a beteg, mint egy részeg. Ugyan alkoholos volt a lehelete, az első dolgom mégis az volt, hogy húzzunk egy EKG-t. Kiderült, hogy hatalmas infarktusa volt. Ez a hetedik érzék, amit nem tudok megmagyarázni, mert nem ez lett volna az első dolog, amit egy részegről az ember gondol. A beteg környezete is sok mindent meghatároz, ezeket nem lehet könyvből, sokkal inkább helyben kell megtanulni.

Sokszor diagnosztikai eszközök nélkül kell diagnózist és megfelelő terápiát felállítani, hogy a beteg állapota ne romoljon a kórházba szállításig. A legkíméletesebb szállítás is ront az állapoton.

„Úgy kell elindulni egy beteggel, hogy az utat kibírja, ezt nagyon kevesen tűrik a helyszínen. Ott is volt már konfliktusunk, hogy noszogatták a mentőt, miért nem indulunk. A betegnek nem volt vérnyomása, ilyenkor arra nincs idő, hogy népnevelést tartsunk, hogy miért nem indulunk.”

A betegséget tisztelni kell, mert mindig másképpen fog jelentkezni. A páciensnek vannak más betegségei, amik már módosítják a tüneteit. Ez csapatmunka; attól, hogy nekem van a legmagasabb végzettségem abban az egységben, a kollégáim tanácsait is meghallgatom.

„Köszönöm a sorsnak, hogy ilyen kollégákkal dolgozhattam Debrecenben, akik tényleg segítették a munkámat, és soha nem akadályoztatták. Minden műszak után megköszöntem a munkájukat, mert ez csak közösen megy.”

Ön szerint változott a mentősök megítélése, illetve maga a szakma az elmúlt négy évtizedben?

Amikor kezdtem, rettentő nehezen lehetett bekerülni a mentősökhöz. Én voltan talán az egyetlen kakukktojás: bementem, jelentkeztem, és felvettek. A lakosság részéről a megbecsülés sokkal nagyobb volt. Akkor betegszállítást is csináltunk, nem csak mentést. Gyorsabban kiértünk a beteghez, mert 28 mentőautó ment Debrecenben, most kevesebb. A betegszállító kocsi ott volt a faluban, ha éppen akkor hozott egy beteget valamelyik szakrendelőbe, így az akut rosszullétes beteget rádiktáltuk arra a kocsira, ami a közelben volt. Most pedig minden mentő bentről indul, ez megnöveli a beteghez kijutásnak az idejét.

A gépjárműparkban óriási változás van, most már kényelmes mentőautókkal vonulunk. Rendszeresen új mentőautókat kapunk, a felszerelés is megújul, egyre modernebbek. Olyan műszaki állapotú autókkal közlekedünk, amik az európai normák fölött vannak. Nagyon ritka Európában, hogy a mentőszolgálat országos, nem kórházhoz kötött. Bécsben például van 8- vagy 10-féle mentőszolgálat, mindegyiknek más a protokollja. Nálunk egységes. Nincs annál jobb, hogy amikor bay­watchot tartok Zamárdiban, és beülök egy siófoki esetkocsiba, mindent ugyanott találok, mint Debrecenben, még a gyógyszerek sorrendje is azonos. Ugyanúgy tudok dolgozni abból a kocsiból, mintha itthon lennék.

Mit tett az életéhez ez a több mint négy évtized?

Boldog ember vagyok. Olyan munkát végeztem, amit szeretek. A hobbimmal éltem. Nyilvánvalóan rengeteget dolgoztam, a mentő mellett a Kenézy Gyula Egyetemi Kórházban is mentőtisztként dolgozom, a Vöröskereszt­nél elsősegélynyújtásból vizsgáztatok. Magán-mentőszolgálatnál is dolgozom, rendezvénybiztosítást is végzek.

„Hogy az ember boldog legyen, ahhoz két dolog kell. Először is tudja azt, hogy fontos, amit csinál, a másik az, hogy megtalálja, mi az.”

A nyugdíjas évek a pihenésről fognak szólni?

Ez nekem pihenés, nem nyűg. Nem úgy akarok elmenni nyugdíjba, hogy azonnal mindent abbahagyok, hanem folyamatosan leépíteni. Először a főiskolai oktatást hagytam abba, aztán az elméleti egyetemi oktatást. Még öt évig van működési engedélyem, az Országos Mentőszolgálatnál már nem fogok dolgozni, a Kenézyben és a Vöröskeresztnél még folytatom. Öt év múlva már nem akarom meghosszabbítani az engedélyt. Egyszerre nem akartam abbahagyni mindent, én nem szeretek pecázni.

Ki ön, amikor nem mentőtiszt, nem oktató? Szabadidejében mivel foglalkozik?

Nincs szabadidőm (nevet). Nagyon szeretek úszni, focizni, bár nem tudok focizni. Két fiam van, a gyerekek azt látták, hogy apa mindig dolgozik, ők nem akarták ezt folytatni. Meg tudom őket érteni, az elhivatottság nagyon jót tesz nekem, de ez nem egy családbarát munkakör. Mikor más a fenyőfa körül állt, nekünk meg kellett nézni, hogy dolgozom-e szenteste. Ugyanígy volt a többi családi rendezvény is, hozzám kellett igazítani, a naptáramból tájékozódtak, hogy itthon leszek-e.

„Nem gondolom, hogy különleges ember vagyok, dolgoztam, végeztem a munkámat. Felnőtt egy jó korosztály mellettünk, amely tudja ezt továbbvinni, nem gondolom, hogy nekem kellene dolgozni 64 évesen. Örömmel megyek be a mentőállomásra, kollégáim örömmel fogadnak. Nem fogok a nyakukon ülni mindig, de ha hívnak, megyek.”

Kiss Dóra