Földes lett az otthona, ahol egykor csatarepülőgépek között szolgált

Akkor általában nem a lakóhely közelébe hívták be a hároméves sorkatonai szolgálatra a fiatalokat. Így járt 1953 őszén Biczó István is, aki Nagykőrösről vonult be katonának. Egy évig Budapesten képezték ki híradósnak, onnan Szolnokra, a Kilián repülőtiszti iskolába, majd annak növendékképző repülőterére, Földesre helyezték. Míg a katonák alig várják, hogy leszerelés után hazatérjenek szülőföldjükre, a most nyolcvannyolcadik évéhez közeledő Biczó István 1956 decemberében Földesen maradt. Kétszer nősült, boldogságban él, nagy család veszi körül.

Megismerte Földes múltját

– Földesen őrvezetőként adókocsiban géprádiós, telefonközpontos voltam. Ma már a romos épületekből álló repülőtér látványa mellett el sem lehet képzelni, hogy akkor egy frissen épült, fákkal árnyékolt új laktanyába érkeztem. A szolnoki Kilián-ezred növendékeit iskolásként itt képeztek ki repülősnek. A repülőtér startvonalánál állomásoztunk a rádióadó kocsinkkal. Repülésmentes időben volt időnk beszélgetni a védett vonalon kívül a község állatait legeltető kondásokkal, juhászokkal, csordásokkal. Ők sokat beszéltek falujukról, annak nemesi múltjáról, tőlük tudom, hogy ezt a repülőteret a Kálló ér mellett hogyan alakították ki a második világháború befejezése előtt, 1944 októberében. 1954 novemberében a szolnoki Kilián-iskola vegyes ezrede Il-10 Párduc és Li-2, Tu-2-es, Po-2-es típusú gépekkel áttelepült Földesre és a közeli Berettyóújfaluba. Legjobban a Párducokat szerettem, néha megengedték, hogy beszálljak, és repültem velük. Emlékezetem szerint tűzkészültségben kilencvenhat mázsa súlyú volt ez a csatarepülőgép, elég volt a pilótának felszálláskor felhúzni a döngölt gyepes pályáról. Pár esetben az ejtőernyősökkel is ugrottam, egy növendékhez kötöztek. Máig emlékszem az izgalmas ugrásokra és földetérésekre.

Azon a bizonyos eljegyzésen

– A repülős tiszti növendékek érkezése után már kicsit könnyebb lett a katonaéletünk. Előjáróink megengedték, hogy a Nagykőrösön használt kedvenc hangszeremet, a klarinétot elhozzam otthonról, és alkalmi zenekart alakítsunk. Bejártunk Újfaluba a kultúrházba, bálokban muzsikáltunk. Érdekes, hogy Földesre nem gyakran engedték be a katonákat, a növendékeket tisztjeink, féltek talán a kocsmázástól. De azért folyt a barátkozás a falubeliekkel. Emlékszem, többször meglátogattuk a Rákóczi-téesz tagjait, a telepeket, beszélgettünk a téeszelnökkel, Jámbor Pista bácsival. Még borral is kínálgatott bennünket. Jó embereknek ismertük meg a helyi népet. Akkortájt egyik katonatársam, Nagy Pali komám egy helyi lányba szeretett bele. A kézfogóján ott voltunk vendégként. Nekem is ott, az eljegyzési ünnepen dőlt el a jövőbeli sorsom, ugyanis megismerkedtem Gyöngyösi Juliannával. Közel kerültünk egymáshoz. Leszerelésem után a szerelem Földesen marasztalt, és elvettem feleségül. Tíz évig éltünk együtt, három gyermekünk született. 1967 őszén az élet úgy hozta, hogy különváltunk. A muzsikálást is abbahagytam, eladtam klarinétomat. 1974-ben újra nősültem, itt Földesen, elvettem Gara Zsuzsannát. Tizenkét gyermeket neveltünk fel. Hat fiút és hat leányt. Sokat dolgoztam, hogy mindent megkapjon a nagy családunk. Házat építettünk a vásárolt és lebontott régi Domokos portán. Nem volt könnyű életünk azokban az években, de boldogultunk, sok munkával megteremtettünk mindent feleségemmel a nagy családunknak.

Szereti a gépeket

– A Tanácsi Építő Vállalatnál dolgoztam Debrecenben, előbb villanyszerelőként, majd átképeztek gépésszé. Nagyon szerettem a gépekkel foglalkozni. Több évtizedig naponta busszal jártam a munkahelyemre. Hajnalban mentem, este jöttem. Az ingázás fárasztó volt, de nagyon jó volt az ottani munkáscsapat.

„Ma sokat gondolok azokra az évekre. Más volt az emberek hangulata, segítettük egymást.”

– Nyugdíjasként is a bütykölés szépíti meg öreg napjaimat. Kis műhelyemben szerelek, hegesztek, ha kell a gyerekeknek, szomszédoknak segítek. Örömünkre gyermekeink mind szakmát tanultak. Autószerelő, szobafestő, mezőgazdasági gépszerelő, vasúti szakember, varrónő, vegyész, kereskedő is van a családban. Egy fiunk katona, Koszovóban teljesít külszolgálatot. Van, hogy idegeskedünk az asszonnyal miatta, de reménykedünk, hogy ott nem újulnak ki a harcok. Soha nem vagyunk kettesben betegeskedő feleségemmel. Mindig ránk néznek, segítenek a Földesen élő gyerekek.

Biczó István büszkén említi, hogy huszonegy unoka és egy dédunoka szépíti öreg napjaikat. Egy-egy családi rendezvényen hatvanan ülnek asztalhoz, köszöntve egymást, a szülőket. Amikor kikísér, családi házuk kapujában kezével a távolba mutat. Az élet úgy hozta, nap mint nap láthatja a legelő másik oldalán lévő egykori katonai repülőteret. Azt, amely katonaként meghatározó lett életének alakulásában.

Péter Imre