A Hortobágy őrzője, a madarak tudósa

Dr. Kovács Gábor agrármérnök, a Hortobágyi Nemzeti Park nyugalmazott természetvédelmi területfelügyelője csaknem négy évtizedig őrizte öt puszta csodálatos értékeit, miközben biciklivel, csónakkal vagy gyalog rótta a határt. Országosan elismert ornitológusként is számon tartják. Dr. Kovács Gábor rendkívül egyedi, és hasznos tevékenységét előbb Pro Natura emlékplakettel, majd Pro Natura díjjal is elismerték. Eddig összesen 579 publikációja jelent meg különböző szaklapokban, ebből négy Németországban és Svájcban, egy Angliában, illetve megannyi egykori és jelenlegi magyar tudományos folyóiratban.

Honnan ered a természetszeretete?

Nagykerekiben, majd Bedőben nevelkedtem, ahol libákat őriztünk, kószáltunk a természetben, gombákat szedtünk. Gimnazistaként már megvettem Hermann Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyvét, amit szívesen lapozgattam. Tizenhét éves koromban, 1969. február 21-én édesapámtól egy 6x30-as katonai távcsövet kaptam. Még a dátumát is megjegyeztem, mert akkora örömet jelentett számomra.

A diákoknak az egyetem előtt muszáj volt 11 hónapra bevonulniuk katonának. Ott is tudott foglalkozni a hobbijával?

Igyekeztem, ezért 33-szor kértem magam őrségbe, lehetőleg az ötös őrhelyre, mert onnan lehetett legjobban tanulmányozni a hódmezővásárhelyi szikes puszta madárvilágát. Honvédként minden filléremet félreraktam, még a téglagyárba is kijártam esti műszakban dolgozni. Mindezt annak érdekében, hogy leszerelés után megvehessek 2 670 forintért egy valódi, NDK-s, 10x50-es távcsövet, a korszak legjobbját.

Az agráregyetem hallgatójaként, gondolom, végképp eljegyezte magát a madárvilág felfedezésével.

Egyetemistaként eleinte Bihar és Nagykereki környékére jártam vissza, majd négy évig a Balmazújváros környéki szikes tavakhoz. Dr. Kovács Béla tanár úrnál TDK-ztam harmadik évfolyamos koromban, amikor javasolta, hogy át kell állni a nagy Hortobágyra. Kimentem egy hónapos gyakorlatra Hortobágy-Halastóra részletes listát készíteni az ottani madarakról. Negyedik után már két hónapot töltöttem ott megfigyelni és jegyze­telni, hol a szikeseken, hol a halastavaknál.

A diplomadolgozata is témába illő volt?

„A hortobágyi halastavak madárvilágának dinamikája” című tudományos diákköri dolgozatommal előbb megnyertem a házi TDK-t, majd egy év múlva, diplomásként az országosat is. Később ezt bővítettem tovább a doktori cím megszerzése érdekében 1978-ban, sikerrel. A diplomadolgozatom ellenben „Sándoros és a konyári sóstó madárvilágának faunisztikai és ökológiai vizsgálatáról” szólt. (Egyik csoporttársa mosolyogva emlékezett arra, amikor a kis társaság vizsgázni készült állattanból Edelényi Béla tanár úrnál. Jeles tanulóként remélték, hogy gyorsan túl lesznek rajta, mire Kovács Gáborra került a sor. Bement az előadóba. A többiek vártak, csak vártak, nem tudták elképzelni, hogy mi tart olyan sokáig, hiszen ennyi idő alatt máskor az egész csoport levizsgázott. Egyikük benyitott a terembe, ahol tanár és diák belefeledkezve fütyörészett, a madárhangokat utánozva – a szerk.).

Az egyetem után Nagyivánban kezdett dolgozni.

Nagyon nagy dolognak tartottam, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz kerülhettem, vágyaim teljesültek ezáltal. Nagyon hálás vagyok, hogy idővel olyan szaktekintélyek is partnernek tekintettek, mint Szabó László Vilmos és Fintha István, az első természetvédelmi felügyelők, akik a nemzeti park megalapítói közé tartoztak. Aradi Csabával 1976-tól dolgoztam együtt, a neves igazgató nyugdíjazásáig. A nemzeti park dolgozói olyanok voltak, mint egy nagy család.

Hány évig dolgozott egyetlen munkahelyén, és mi volt a feladata?

Az évek során lépegettem előre a ranglétrán, természetvédelmi őrből területkezelő lettem, majd területfelügyelőként mentem nyugdíjba 37 esztendő múltán. Ennyi ideig őriztem a kunkápolnási mocsárral együtt a rám bízott öt pusztát, a fénykorban 21 ezer hektár csodálatos természeti értékeit.

A hétköznapi ember szemében a Hortobágy egy nagy puszta.

Kevesen tudják, hogy Hortobágy nem egy nagy puszta, hanem több mint húsz kisebb-nagyobb pusztából áll. Ezek között vannak 600-800 hektár méretűek, de hatezresek is.

Egyszer Aradi Csaba azt nyilatkozta, vágya, hogy az aszfaltos utak végleg eltűnjenek a Hortobágyról. Úgy hírlik, ön sem autóval közlekedik a pusztában.

Gyalog, biciklivel és a mocsaras részeken csónakkal megyek.

Elég sok „szolgálati” kerékpárt leselejteztek miattam, hiszen havonta néha 1200 kilométert is kerekeztem a kiszáradt, göröngyös szikesen.

A Hortobágyról – eddig – 115 darab, egyenként 150-160 oldalas füzetet írtam tele, Biharról meg hatot. Megfigyeléseimet mindegyikben fotókkal illusztráltam, és manapság is ezt teszem.

Négy évtized ismeretanyagát érdemes könyvekben is feldolgozni.

Három önálló kötetet írtam; az elsőt Évszakok sorsunk pusztáján, a másodikat Sors­pusztánk üzenetei, a harmadikat pedig A kunkápolnási mocsár címmel. Emellett 15 könyv társszerzője voltam.

Jól ismerem a köteteit, sőt „A Hortobágy madárvilága” című, csaknem hatszáz oldalas kézikönyvet is, amelyben gyönyörűek a felvételei.

Ebben 92 faj-fejezet megírása fűződik a nevemhez, viszont az élőhelyfotók többségét magam készítettem. 1977. május 3. és 2007 novembere között színes diára fényképeztem, utána digitális géppel fotóztam.

Kézenfekvő a kérdés; a Hortobágyon előforduló 360 madárfaj közül melyek a kedvencei, és mi jellemző rájuk?

A havasi lile, az ugartyúk, a réti fülesbagoly és a csíkosfejű nádiposzáta. A havasi lile az északi tundrák lakója, hazánkban sohasem fészkel. Őszi vonulásakor – augusztustól novemberig – érdekes módon Hortobágynak mindig ugyanazt a három pusztáját keresi fel. Rejtély, hogy miért csak azokat. Nagyon szelíd madár, hasra fekve nekem már sikerült 60 centiméterről is megörökítenem. Rovarokat, sőt virágokat (sziki pozdort, kései pitypangot stb.) fogyaszt. Az ugartyúk szürkületi-éjszakai madár. Csak két tojást tojik egy évben, mint a túzokok vagy a darvak. A réti fülesbagoly telelni jön hozzánk, de az egér- és pocokállomány nagyságától függően térben megnyújtja tartózkodását dél felé. Ritka jelenség. Fűben fészkel, és nappal is aktív. 2000 és 2002 között fészkelési inváziója volt, amikor hetven pár is fészket rakott, máskor meg tíz évig egy sem. A csíkosfejű nádiposzáta 1971 és 2011 között csak Hortobágyon fészkelt, sehol máshol az országban. Éneke alapján igen jól fel lehet ismerni.

Mi az, ami kizárólag az Ön nevéhez fűződik?

Egy alkalommal Zámpusztán 2005-ben olyan szerencsém volt, hogy egyszerre hallottam énekelni a réti, a berki és a nádi tücsökmadarakat. Ráadásul a rétit röptében is! Azt hittem, hogy világraszóló felfedezést tettem, hiszen a szakirodalomban az áll, hogy a réti tücsökmadarak röptükben nem énekelnek. Mielőtt publikáltam volna a felfedezésemet, belenéztem Közép-Európa madarainak 23 kötetes kézikönyvébe, amelyben utalnak egy 1926-os egyszeri alkalomra, amikor röptében hallották a réti tücsökmadár dalát. Nem baj, így is örültem, hogy közel nyolcvan év múltán – lehet, hogy másodikként – nekem sikerült átélnem ezt a kivételes eseményt.

A tudós egyik kötetében ritka jelenséget, a délibábot örökítette meg sorozatfelvételen.

Minden fotó készítése élményt jelent számomra, mint azok a pillanatok is, amikor ritkaságszámba menő jégró­zsákat és jégszobrokat kapok lencsevégre a pusztai sekély vizeken vagy halastavakon.

Családjában van-e valaki, aki örökölte az Ön szenvedélyét, elhivatottságát?

Fiamat, Gergelyt méltó követőmnek tartom. Ő is agrármérnök, ráadásul angol szakfordító, eddig már 20 madártani könyvet fordított le magyar nyelvre. Dunántúlon, Pátkán él, biogazdálkodással foglalkozik. Október 17-én mutatták be a Fejér megye madárvilága című könyvét, aminek egyes részeit én lektoráltam. Gergely kiváló szakember, ott van az első vonalban, aki komoly monográfiát alkotott, amihez hasonló egyelőre sehol sincs. Az első olyan kötet, amely egy egész megye madárvilágát dolgozta fel, ráadásul 150 évre visszamenőleg. A pusztában való barangolásokra feleségem és fiam mellett a cseperedő unokáim is elkísérnek néha, mindannyiunk örömére.

Csubák Zoltán