Egyszerűnek tűnt…

A mostani gyerekekről nehéz elképzelni, hogy önszántukból órákig egyetlen dologra koncentráljanak, amit sokan a digitális kor hibájának tartanak, én inkább az új korszakkal járó szükséges változásnak. Már egészen kicsiként is hosszasan figyeltem nagymamámat, miközben kedvenc fotelében kötögetett. Sok-sok falunapon és várjátékon vettünk részt a családommal; engem nem az óriáscsúszdák tetejéről kellett a szüleimnek leimádkozni. Inkább mentem lovagolni, nemezelni vagy gyöngyöt fűzni. Az első agyagozós emlékem máig tisztán él bennem egy, az ezredforduló környéki Borsodi Fonóról. Hogy miért pont az agyag ragadt meg ennyire? Valljuk be, kívülről olyan egyszerűnek tűnik, ahogy csak pörög-forog ott az a tárcsa, a mester ráteszi a kezét az agyagra, és hopp, máris kész egy kancsó vagy egy váza. Akkor hatalmas csalódásként éltem meg, hogy még egy tányért sem voltam képes alkotni, ellenben mindenem csupa agyag lett… Az azóta eltelt jó pár évben rá kellett jönnöm, hogy lelkesedésem ellenére a kézügyességem kimerül az írásban, viszont csodálatom a népi művészetek iránt azóta sem csökkent. Csak remélni tudom, hogy amikor lesz gyermekem, ő sem csak a tankönyvekből fogja ismerni ezeket a művészeteket.

Debreczeni-Kondás Eszter